Jonathan Littell: Les Bienveillantes
Tavaly tavasszal, mikor jelentkeztem egy egyéves franciaországi ösztöndíjra, a felvételi vizsgán az egyik zsűritag azzal engedett el, hogy feltétlenül olvassam el Jonathan Littelltől a Les Bienveillantes-ot (’A jó szándékúak’). Mert témába vág, és mert imádni fogom. Mikor megérkeztem Franciaországba, heteken át szemeztem vele a könyvesboltban, míg végül vettem egy nagy levegőt, és megvettem a majdnem 30 eurós regényt. Aztán nem tudtam letenni, pedig sokszor a hányinger kerülgetett, a végén már a háborúval, a halottakkal álmodtam, én is részt vettem a tömegmészárlásokban, bejártam a romokban heverő Európát. És végül becsukni is jó érzés volt a könyvet, hiába kísértenek mindmáig rettenetes képek. Remélem nemsokára a magyar olvasók is megismerkedhetnek ezzel a hatalmas vihart kavaró regénnyel. Sajnos Littelltől mindezideáig semmi sem olvasható magyarul, ami azért is meglepő, mert a Les Bienveillantes az utóbbi évek legnagyobb hatású francia regénye.
Augusztusban lesz két éve, hogy Franciaországban megjelent az amúgy amerikai származású Jonathan Littell első francia nyelvű regénye. A közel 900 oldalas könyvet, amelynek eladott példányszáma 2008-ban meghaladta a 700.000-et, megjelenése pillanatától kezdve példátlan siker fogadta. A szakmai elismerés sem váratott sokáig magára: 2006 őszén két rangos díjat is elnyert: Goncourt-díj, Francia Akadémia díja. A mára már „klasszikussá” vált regény, amely egy náci tiszt visszaemlékezéseit beszéli el, hosszú hónapokon keresztül meghatározta a francia irodalmi polémiák menetét. Vajon mivel magyarázható ez a berobbanó siker, a megszámlálhatatlan mennyiségű kritika (pozitív és negatív egyaránt), tanulmány, blogbejegyzés? Az elsődleges ok egyszerű: a könyv, mint minden nagy regény szinte azonnali véleményformálásra készteti olvasóját.
Littell már korábban is foglalkozott írással, ám azokon a próbálkozásokon ma már inkább csak nevet: 1989-ben megjelentetett egy angol nyelvű regényt Bad Voltage címmel, amely a cyberpunk univerzumban játszódik. A Les Bienveillantes óta nem jelentkezett regénnyel: most márciusában megjelent az Etudes ('Tanulmányok') című munkája, majd áprilisában a Le Sec et l'Humide ('A száraz és a nedves') című tanulmánykötete, amely Léon Degrelle, a belga szélsőjobb vezéralakjának szövegeit elemzi.
Egy huszadik századi világpolgár – humanitárius szervezetektől az íróasztalig
Jonathan Littell 1967-ben született New York-ban. Zsidó származású családja a XIX. században emigrált Oroszországból Amerikába. Gyerekkorában szüleivel Franciaországba költöztek, majd az érettségi után, 1985-ben beiratkozott a Yale-re. Három évvel később a balkáni háborús övezetbe utazott, és csatlakozott az ACF-hez (Action contre la faim – ’Mozgalom az éhség ellen’), a világ különböző pontjain teljesített küldetéseket (Bosznia-Hercegovina, Csecsenföld, Afganisztán, Kongó, Moszkva). 2001-ben felhagyott a humanitárius munkával, és kutatásba kezdett második világháborús regényéhez, a Les Bienveillantes-hoz. Az ötéves kutatómunka során volt Ukrajnában, Oroszországban, Lengyelországban, a Kaukázusokban, Pomerániában, beszélt túlélőkkel, járt levéltárakban, olvasott dokumentumokat, peranyagokat, történeti munkákat. Jelenleg Barcelonában él belga származású feleségével és két gyerekével.
Hiteles korrajz vagy túl sok egybeesés?
A pozitív kritikák egyhangú lelkesedéssel dicsérik a regény dokumentarizmusát, amelynek minősége, hitelessége megkérdőjelezhetetlen. Hatalmas történelmi freskó tárul elénk a háborús Németországról. A nyers és a klasszicista vonások tökéletesen illeszkednek egymáshoz a könyvben. A regényt elmarasztaló írások szerint azonban éppen a túl sok mondanivaló, a sztereotipikus jellemvonások egy személybe sűrítése által válik hiteltelenné a narrátor: az SS-tiszt egy kifinomult, latin szerzőket olvasó irodalmár-filozófus, aki homoszexuális kapcsolatokban éli ki ikertestvére iránt érzett szerelmi frusztrációját. Minden valószínűség szerint még az anyját is meggyilkolja (ez azonban teljes bizonyossággal nem derül ki a regényben), és mindenhol ott van, mindenkivel találkozik – egyes kritikák egyenesen Forest Gumphoz hasonlítják. Még a groteszk is helyet kap a regényben: a háború utolsó napjaiban a főhős Hitler bunkerében megharapja a Führer orrát.
Ha különleges esztétikai, stílusbeli elvárásokkal kezdünk neki a regénynek, minden bizonnyal csalódni fogunk. Ez a könyv ugyanis nem a nyelvi bravúrok, a szokatlan elbeszélésmód miatt hívja fel magára a figyelmet. Sőt. Ez a kérdés azonban fordítva is felmerül: nem éppen azáltal válik különlegessé ez a nyelv, hogy a nyelven, értelmen túli tapasztalatot (a tömegmészárlást, a büntetlen gyilkolást, a holocaustot) adja vissza egy teljesen letisztult, racionális nyelven?
Maximilian Aue, a művelt, homoszexuális, vérfertőző, anyagyilkos SS-tiszt, aki mindenhol ott van
A hatvanas években vagyunk, valahol Észak-Franciaországban, ahol a főhős, Maximilian Aue álnéven, feleségével és gyermekeivel él, egy csipkegyár tulajdonosaként. Mindenféle igazolási szándék, megbánás vagy ideológia nélkül Aue mesélni kezd. A szenvtelen hang az egész regényt végigkíséri:
„Je ne regrette rien: j’ai fait mon travail, voilà tout; quant à mes histoires de famille, que je raconterai peut-être aussi, elles ne concernent que moi […].”
’Nem sajnálok semmit: a munkámat végeztem, ez minden; ami pedig a családi történeteimet illeti, amelyeket talán majd megosztok önökkel, csakis rám tartoznak.'
Max apja 1921-ben eltűnt, anyja nem sokkal később hozzáment egy franciához: Max és ikerhúga, Una így Franciaországban nő fel. A testvérek között furcsa szerelmi viszony alakul ki, amelynek az okát nem tudjuk, csak talán sejtjük. Anyjuk miután felfedezi a bűnös viszonyt szétválasztja őket. Ez a momentum jól megalapozza Max későbbi cselekedetienek hátterét.
A háborúban Aue az Einsatzgruppen (mobil bevetési csoport, melynek feladata a meghódított területeken a zsidók, kommunisták, cigányok meggyilkolása) tagjaként részt vesz az ukrán, kaukázusi, krími tömegmészárlásokban. Az anatómiai részletességgel leírt jelenetek érzékletes, nyers hangon adják vissza az elképzelhetetlen brutalitást és kíméletlenséget: szétloccsanó koponyák, vérben, fekáliában tocsogó hullahegyek, hasmenéstől, hányástól ájuldozó gépfegyveres katonák, akik fokozatosan kapnak rá a büntetlen gyilkolás ízére. Aue Sztálingrádba kerül, ahonnan csodával határos módon megmenekül. Lábadozása alatt pár napra meglátogatja anyját és mostohaapját: egyik nap, mialatt Aue az emeleten alszik (legalábbis ő így emlékszik), meggyilkolják őket. Miután felépül, a zsidó foglyok „teljesítőképességének” fejlesztését bízzák rá, így a Harmadik Birodalom szinte összes meghatározó személyiségével találkozik (Himmlerrel, Hössszel, Eichmannal, Speerrel), koncentrációs táborokat látogat. Majd Pomerániába megy, ahol egyszemélyes, heteken át tartó orgiába kezd. Két nyomozó, akik sejteni vélik Aue szerepét anyja és mostohaapja meggyilkolásában, mindenhova követi az SS-tisztet. Az utolsó rész Berlin ostromát írja le, ahonnan Aue szintén sikeresen megmenekül.
Mítosz és paradigmaváltás
A regény értelmezői szerint a mindent elsöprő siker egyik magyarázata az újjáéledő érdeklődés a náci bűnösök személyisége, motivációi iránt. Franciaországban a háború utáni évtizedekben a kollektív emlékezet többnyire az ellenállókra irányult, majd az 1980-as évektől egy radikális regiszterváltás következtében az áldozatok kerültek középpontba. Az utóbbi évek mintha újabb paradigmaváltásról tanúskodnának: ez lenne a „hóhérok” ideje? Egyes történészek azonban kiemelik a Les Bienveillantes típusú elbeszélőmódban rejlő veszélyt: a rossz banalitását hangsúlyozó nézőpont (melyben nem kap helyet sem a szerző, sem az olvasó nézőpontja) relativizálja a nácizmus bűneit.
A Les Bienveillantes cím Aiszkhülosz Oreszteia trilógiáját idézi. A görögök eufemisztikusan „jó szándékúaknak” nevezték azokat a bosszúálló istennőket, az erünniszeket, akik az anya- vagy apagyilkosság után kísértették az embereket. Ám legyünk óvatosak a mitológiával, hiszen felmerül a kérdés, hogy hatvan évvel a történtek után a második világháború mitológiai, időtlenített olvasata nem veszélyezteti-e a ma is szükséges felelősségteljes szembenézést?
