Philippe Grimbert: Titok, Magvető kiadó 2008, 188 oldal, 2490 Ft
II.
Kisfiúként sokáig tökéletes családról álmodtam. Kevés fényképet láthattam a szüleimről, csak ezek alapján képzelhettem el a találkozásukat. Keveset beszéltek a gyerekkorukról, a fiatalságukról, egymásra találásukról, néhány elejtett szóból, emlékfoszlányból kellett felépítenem valószínűtlen történetemet. Elindultam visszafelé az időben, és a rendelkezésemre álló mozaikdarabkákból − úgy, mintha regényt írtam volna − összerakosgattam a bennem tovább élő két test találkozásának történetét. Kitaláltam őket, ahogy kitaláltam a bátyámat is.
Közös szenvedélyük, a sport hozta össze Maxime-ot és Taniát: az én történetemnek is a sportpályán kellett kezdődnie, ahova olyan gyakran elkísértem őket.
Az Elzászi SC sportpályái, uszodája és tornacsarnokai a Marne partján terülnek el. Rácsos kapuja tetején egy gólya nyújtja a magasba a csőrét. A folyó mellett mindenütt kiskocsmák, vasárnaponként hemzseg a nép: eszik az olajban sült apró halat, isszák hozzá a könnyű, savanykás fehér bort, táncolnak. A férfiak ingének ujja fel van tűrve, a lányok virágmintás ruhát viselnek. Szól a harmonika, párok borulnak össze az estében, és nyaranta, a legnagyobb hőség idején levetkőznek, hogy a hűs vízbe vessék magukat. A fehér trikóban izzadó és lihegő aszkétáktól, akik keményen megdolgoznak azért, hogy a stadionban győzelmet arathassanak, semmi sem áll távolabb, mint a fürdőzők és a táncosok önfeledtsége.
Maxime az Elzászi SC büszkesége volt, kitűnt a tornában, mindig győzött a kötöttfogású birkózásban, minden erőlködés nélkül megcsinálta a keresztet a gyűrűn. Szüksége volt erre: elégtételt kellett vennie, mert nagyon fiatalon kezdett el dolgozni apja harisnya- és fehérnemű-kereskedésében. Joseph Romániából érkezett Franciaországba, és anyagi helyzete nem tette lehetővé, hogy sokáig taníttassa három gyerekét. A két idősebb beletörődött a sorsába, fiatalon megházasodtak és folytatták azt, amit apjuk elkezdett. De Maxime, a legkisebb, orvos vagy ügyvéd szeretett volna lenni, doktori címre vágyott, arra, hogy doktor úrnak vagy ügyvéd úrnak szólítsák: így még oly kevéssé franciás vezetékneve is szebben csengett volna. Ezen a néven érződik a gyökértelenség, szinte hallani lehet a pergetett r-eket, a közép-európai konyha nehéz, zsíros szaga leng fölötte, és ez túlságosan terhes egy eleganciára és nagyvonalúságra vágyó fiatalember számára, aki szenvedélyesen szereti Párizst, össze akar olvadni vele, át akarja venni a szokásait, olyan gondtalanul akar élni, mint az igazi párizsiak.
Maxime, aki fiatalon meghalt anyja, Caroline kedvence volt, mindenkinek tetszeni akar. Választékosan öltözködik, varratja az ingeit. Szereti a csillogást, élete első komoly vásárlása egy nyitott sportkocsi: krómozott alkatrészei ragyognak, és az üléseit bőr borítja. Ezzel az autóval bolyongja be Párizst, könyöke lazán az ajtón, a haja lobog. A nők tekintetét keresi, lassít a taxiállomásoknál kígyózó sorok mellett, hogy leszólítson valakit és hazavigye. Ő pedig nagyon hamar észrevette a nők szemében, hogy mennyire vonzó férfi.
A véletlen úgy hozta, hogy egyik Marne-parti autós kirándulása alkalmával a sportklub rácsos kerítése mellett kellett elhaladnia. Lenyűgözte a sportoló fiúk és lányok odaadása, azonnal beiratkozott az egyesületbe, és különféle edzésekre kezdett járni, hogy testét tökéletesre formálja.
Néhány év alatt az erősítés és a szertorna meghozta a várt eredményt: alakja olyan hibátlan lett, amilyenre mindig is vágyott. Immáron széles válla számított, nem a származása.
Egyedül Tania érzékeli a stadiont átszelő láthatatlan vonalakat. Meglátja és megragadja a lényegüket: acélsínek és szikrák villannak fel vázlatfüzetének színpompás rajzain, érezhető a feszültség és a verseny utáni elernyedés.
Tania divatbemutatókon szerepel, a szabadidejében pedig divatrajzokat készít, amelyeket egy lap meg is vásárol tőle. Legtöbbször női alakokat rajzol, enyhén domborodó csípővel, nyomott mintás anyagból készült ruhában, kócsagtollal a fejükön. A Berthe utcában lakik, a Montmartre lábánál, anyja varróműhelyéből nyíló háromszobás lakásban. Kislánykorában egy kisszékre kuporodva órákig elnézte köpenyben, régi, kitaposott papucsban varrogató anyját, ezt a csupa kerekség asszonyt, akinek madárként röpdöső keze elegáns ruhakölteményeket varázsolt elő a semmiből. Addig nézte, figyelte, míg rajzai kifinomultak. Később széles vállú, hangsúlyos derekú alakokat kezdett rajzolgatni, egész füzeteket töltött tele velük. Jól rajzolt, ezért az általános iskola után beiratkozott egy ruhatervező iskolába.
A két nő egyedül él, Martha éjt nappallá téve szab és varr, hogy gondtalan életet biztosítson a lányának. Tania apja otthagyta őket. Lánya az éjjeliszekrényen őrzi a fotóját, a kezében vonó, csontos arcát sikerült megszépítenie a fényképésznek: egy mélabús tekintetű virtuóz néz a képről. Tania tőle kapta angolos hangzású, kifogástalan vezetéknevét. Martháé bevándorló őseinek emlékét őrzi, akik egy távoli orosz tartományból jöttek Franciaországba, Litvániából, amelyet Tania csak nehezen találna meg a térképen.
André, az állástalan hegedűművész, alkalmi fellépti díjakból élt, a Fekete szemeket vagy a Kalinkát játszotta a párizsi orosz mulatókban, vagy jelentéktelen varieték énekeseit kísérte. Lányát korán megpróbálta beavatni hangszere titkaiba, de Tania nem emlékszik semmi másra ezekből a zeneórákból, csak a rettegésre. Meg akart felelni az apjának, szívesen lett volna a kedvéért csodagyerek, mint azok, akik az újságok címlapján mosolyognak, de csak fülsértő, elviselhetetlen nyiszorgást sikerült előcsalnia a hegedűből, ami felbőszítette az apját.
Egy nap André szó nélkül távozott a Berthe utcából, felesége és lánya soha többé nem látta. Az utolsó hírek képeslapok hátoldalára firkantva érkeztek tőle Afrikából. Vajon mit keresett ott? Tania azt képzelte, hogy valahol a dzsungelben, egy faluban hegedülni tanítja a nála sokkal tehetségesebb kis bennszülötteket.
Tania művészi karrier iránti vágya apja személyéhez és elvesztéséhez kötődik. Tudja magáról, hogy szép, de az ismeretleneknek bókjai és beszédes pillantásai nem adnak elég önbizalmat neki. Már az iskolában is elkeserítette, hogy semmiben sem bizonyult kimagaslóan tehetségesnek: szépen rajzolt, de ezen kívül csak fizikai adottságai voltak figyelemreméltóak. Egyik barátnője, aki az Elzászi SC-be járt edzésre, elhívta magával, és Tania hamarosan kitűnt a többiek közül.
Maxime észrevette Tania szépségét, és meg akarta hódítani. Taniát is vonzza a fiú: lesi, mikor érkezik, követi a tekintetével, néha elmegy a tornacsarnokba, hogy megnézze, hogyan birkózik. Látja Maxime-ot birkózómezben, amint lábaival satuba fogja és leszorítja ellenfelét, felkavarja a látvány.
Tania tündöklően szép fekete úszódresszében. Fehér úszósapkája kiemeli arca tiszta vonásait. Néhány rugózás után elrugaszkodik, teste a levegőbe hasít, esés közben tökéletes alakzatokat ír le, a vízbe csapódik, amely loccsanás nélkül záródik össze. Maxime mindig ott ül az ugrótorony lábánál, amikor a női csapat edz.
Maxime szereti a könnyű hódításokat. Ha megbabonázza egy karcsú boka, egy napbarnított váll vagy dekoltázs, nem sokat tétovázik: egy mosoly, néhány sokatmondó pillantás, és a kiszemelt zsákmány már ott ül az autójában. Elviszi vacsorázni, mélyen a szemébe néz. Azonnal lángra lobban, egy semmiség mágnesként vonzza, összekeveri a vágyat a szerelemmel, ám a pillanat varázsa hamar elillan.
Tudja, hogy Tania iránt mást érez. Szokásával ellentétben úgy dönt, nem siet. Gyakorlott szeme könyörtelenül észreveszi a női testek tökéletlenségeit, akármilyen káprázatosnak is tűnnek. Egy nem megfelelően ívelő lábszár, egy túl szögletes lábfej, egy nem kellőképpen izmos has megtöri a varázst, bármilyen tökéletes legyen is a csípő íve és a mellek mérete. Taniában nem talál semmi kivetnivalót: ez a test mindenben megfelel a vágyainak.
Egyre gyakrabban találkoznak, és a sebezhetetlen bajnoknő lassanként meg meri mutatni neki gyengeségét és a kétségeit. Maxime meglátja a szoborszerű maszk alatt rejtőző kislányt, néhány hét múlva már nem bír meglenni nélküle. A városban találkozgatnak, autóba ülnek, és Maxime megmutatja Taniának Párizs számára legkedvesebb helyeit: a Concorde teret esőben, a kisvárosiasan meghitt Furstenberg teret, az Aligre piacot és a charonne-i templom körül a falusias kis temetőt.
Néhány hónap múlva beköltöznek abba a csendes környéken levő kis lakásba, ahol meg fogok születni. A rákövetkező évben úgy döntenek, hogy összeházasodnak. Tania már nem szerepel divatbemutatókon, segít Maxime-nak a Bourg-l’Abbé utcai üzletben, amely nekik köszönhetően a sportfelszerelésekre szakosodik.
Maxime még mindig a találkozásuk bűvöletében él. Tania is maradéktalanul boldog, de szeretne egy gyereket. Maxime habozik, még néhány évig csak magának akarja Taniát. A háború egyre elkerülhetetlenebbnek tűnik, ez újabb érvet ad a kezébe: nem meggondolatlanság ilyen zavaros időkben családot alapítani?
Párizs várakozik. A feszültség mindenütt érezhető, pezseg az élet, az utcákon még nagyobb a tülekedés, az újságosbódék körül hevesen vitatkoznak. Maxime és Tania keményebben dolgoznak, az üzlet jobban megy, mint addig bármikor: mintha a katasztrófától való félelem lázas költekezésre ösztönözné az embereket. Ilyen a hangulat a sportpályán is, ahova továbbra is kijárnak edzeni. Mindenki megkísérli túlszárnyalni önmagát, a küzdelem hevesebbé, az eredmények fontosabbá válnak, egyre eszeveszettebben vágynak a győzelemre.
Maxime és Tania az üzlet fölött berendezett kis irodában, a nagy diófa készülék fölé hajolva hallgatja az egyre riasztóbb híreket. Így értesülnek arról is, hogy a németek megszállták Lengyelországot.
Az újságok címoldalán gyászjelentésekhez hasonló fekete keretes közlemények: Franciaország hadba lépett. Minden olyan valószínűtlen: felfoghatatlan politikai döntések születnek távoli dolgozószobákban, és megmozdul két hadsereg, össze fog csapni Franciaország északi felében, a semmivel sem kézzelfoghatóbb határokon. Maxime és Tania nem fog sem robbanásokat, sem halálhörgéseket hallani. Franciaországot megvédi a Maginot-vonal, amelyet nem lehet áttörni, és a győzelem nem várat sokáig magára. Az esőben-sárban folyó véres küzdelem nekik egyszerű sportmérkőzésnek tűnik.
Ha a háborúról beszéltek, a szüleim mindig megemlítették azt a falut, amelyik befogadta őket, amikor az ínség és a beszolgáltatás elől menekülve átlépték a demarkációs vonalat. Bezárták az üzletet, a kulcsokat szomszédjukra és hű barátnőjükre Louise-ra bízták. Ő majd ügyel arra, hogy ne fosszák ki az üzletet a távollétükben. Louise egyik unokahúga − aki egy Indre megyei helység polgármesteri hivatalában dolgozik − adta meg nekik annak a családnak a címét, amelyik hajlandó befogadni őket. Nem a semmibe indultak, amikor elhagyták Párizst, tudták, hogy Saint-Gaultier-ben várják őket, és fedél lesz a fejük fölött. A falu nevét mindig elragadtatással ejtették ki: két kivételesen szép évet töltöttek ott. Számukra a zavartalan boldogság időszaka volt ez, a falu pedig a béke szigete a felfordulásban.
Egy nyugdíjba vonult ezredesnél találtak menedéket, aki a lányával, egy már idősebb hölggyel élt, aki valaha tanítónő volt. Ide nem ért el a háború, az élet nyugodtan, békésen folyt tovább. Az ittenieknek nem kellett megtapasztalniuk azt, amit a nagyvárosok lakói olyan jól ismertek: a szorongást, a nélkülözést, az élelmiszerjegyeket. Az ezredes régóta itt él, és jó viszonyban van a környékbeli parasztokkal. Semmiben sem szenvednek hiányt, hús is van bőven: a falusiak elrejtetik és titokban vágják le az állatokat. A megérkezésük utáni első napokban Maxime és Tania azt hiszi, hogy álmodik, amikor friss tojás, vaj és sült hús kerül az asztalra.
Fönt laknak a padlásszobában, élik az itteniek nyugodt életét, estéiket a háziak nagy faliórájának ütéseihez igazítják. Maxime ellátásukért cserébe a kertet gondozza az ellátásuk fejében, és eljár a szomszédos birtokokra is, fát vág télire, rendben tartja a virágágyásokat és a veteményest, Tania tornaórákat tart az iskolásoknak. Marad idejük bebarangolni a környéket, kerékpáron száguldozni a dimbes-dombos vidék lejtős útjain. Ha jó az idő, Tania átússza a Creuse-t, néha felmászik a lerombolt híd egyik pillérére, amely magányosan áll a folyó közepén, és beleveti magát a jéghideg vízbe. Maxime a partról, a fűben ülve figyeli napfényben ragyogó karcsú alakját.
Esténként, miután eltársalogtak az ezredessel és a lányával, Maxime és Tania sétálni indul. Mindenki alszik már, sehol senki. A folyóparton meg-megállnak, a langyos kőfalak tövében csókolóznak, mint az ifjú szerelmesek. Kimondhatatlan béke honol a tájon, néha csobbanások hallatszanak a víz felől, a hold sejtelmes fénybe vonja a folyó fölé magasodó sáncfalakat: hogy is lehetne itt a rettegő családokat álmából felverő szirénákra gondolni? Hogy lehetne elképzelni a pincék sötétjében egymáshoz bújó nők és gyerekek halálfélelmét?
Amikor enyhül a hőség, és lassan hűvösödni kezd, összeölelkezve hazaindulnak, óvatosan mennek fel a lépcsőn, hogy a reccsenések fel ne ébresszék az alvókat, és a keskeny ágyon összefonódva hajnalig csendesen szeretkeznek.
(Fordította: Tóth Réka)
