B+
Mosonyi Alíz – Háy Ágnes: Szekrénymesék, Magvető, Budapest, 2008, 55 oldal, 1990 Ft
A szerzőpáros meséskönyve 1985-ben jelent meg első alkalommal, de senki sem gondolta úgy, hogy javítani kellene a szövegen (így maradt például a tűzoltók hívószáma 05), ami egy ilyen jellegű kiadvány esetében nem is baj. A Szekrénymesék nem a szokványos értelemben vett mesegyűjtemény, de nincsenek beépítve villogó led-ek, nem nyílnak fel titkosan elrejtett lapok, így ez a könyv – megannyi kortárs „társával” szemben – nem válik a Transformers-figurákon (is) nevelődött generáció nosztalgiakönyvévé.
Mosonyi jó értelemben vett banalitása zseniálisan passzol Háy könylapokat betöltő magyarázó, de az olvasatot kiegészítő grafikáihoz. Mivel az illusztráció ez esetben legalább olyan fontos szerepet tölt be, mint maga a szöveg, a kiadvány alapvető intencióját is túlteljesíti, hiszen nem kell méternyi távolságból olvasgatni belőle a gyereknek (már ha ezt a közhelyes intenciót veszem alapul), hanem oda is lehet tolni az orra elé, horribile dictu akár együttesen is lehet „olvasgatni”. Ezt az élményt azonban nem tudtam átélni, így kénytelen voltam az egészet egy szürreális olvasmánynak venni. És így is megfelelőnek találtam.
A meséskönyv összes hosszabb-rövidebb meséje a „Volt egyszer egy Mari nevű szekrény” felütéssel indul, amit a szekrényben lakó figurák bemutatása, feliratok megmagyarázása követ. Egy-két esetben mintha az ősi mesei sémákkal találkoznánk, de nem ez a jellemző – Mosonyi többnyire nyelvi játékokkal, és a viccel játszadozik, Háy viszont gyakran összemossa illusztrációiban az egymás mellett olvasható mesék szereplőit, és tartalmát. Utóbbi abszolúte kihasználja lehetőségeit a könyvlap és az illusztráció szintjén – egy illusztrációval sikerül ábrázolnia az egész történetet, és a fontosabb szövegelemeket össze-vissza firkálja a rajzon belül. Anette, a pók, képtelen lenne életre kelni Háy rajzai nélkül, de a szép Hercegnő meséjében is plusz jelentéstartalmat ad a rajz.
Nem mintha nem lenne más meséskönyv a könyvpiacon, de a Szekrénymesék sajátosnak, és ilyen minőségében majdnem tökéletesnek tűnik. Ez a formátum nem kedvez egy ötszázoldalas kiadványnak, de nekem így is kicsit vékonykának tűnik (annak ellenére, hogy a hátsó borítón egy bónusz mesét is találunk). Vallom, hogy korunkban a mese egyáltalán nem egy adott korosztályhoz kötött valami, de – mégis a mese hagyományos „célcsoportjához” viszonyítva – kicsit zavarólag hatottak a hosszabb, ezzel „bonyolultabb” szövegek. Persze itt jön be a kiadvány idézőjelesen „meséskönyv” jellege, hiszen egy-két ilyen történeten jót derültem, ez pedig mesék alkalmával nem szokott megtörténni. Olykor mintha legnagyobb költőink gyerekverseinek sorait olvastam volna, de néha beugrott Boris Vian szürrealizmusa is. Persze miért ne olvashatnánk a Tajtékos napokból a kis porontyoknak?
