Magos György: Gramofon, Magvető, 2008, 369. o. C
Magos György első regénye elvetemülten bőbeszédű. Ebből következik, hogy az olvasást megszakító szünetek körültekintő kialakítása különösen fontos. Ha túl hosszúra nyúlik egy-egy, vagy túl gyakran van, elvesztjük a fonalat és nem tudunk újra bekapcsolódni; ha meg ritkán van szünet, akkor vagy megbolondulunk, vagy megunjuk. Készüljünk fel arra, hogy nagyon sok nevet kell megjegyeznünk, és szorosan figyelemmel kísérni azt is, hogy ki-kivel van; aki pontról pontra szeretné követni az összefüggéseket, annak javaslom, jegyzeteljen. Annál is inkább, mivel az egyes történetszálak szétválnak és az így keletkező történetdarabok egymás közé ékelődnek.
A stílus nehézkességén kívül a könyv hátrányára válik, hogy az elbeszélő túl sokmindent tud. És mindezt el is akarja mondani. Az egymást követő generációk lényegében megegyező történetét, melyek közös alapja a génekben öröklődő önsorsrontás. Amit az egyik generáció elkezd, azt az utódok folytatják és senki sem akarja, de nem is tudja levetni a karmát. A történet így tágul monumentális családregényből történelmi, nemzeti tablóvá. Hungarikummá, mondhatnám, főleg ha a panaszkodás hagyománya is kulturális örökségnek számít.
A kész termék olyan lett, mintha Márai-t kényszerítették volna, hogy írjon egy magyar Száz év magányt: a generációk száma és az elhangzó nevek mennyisége stimmel, de hiányzik belőle a Száz év magányt elviselhetővé és olvashatóvá tevő irónia. Ahogyan az vállaltan parodisztikus, ez tudattalanul: itt a sok szenvedés teszi a könyvet önmaga paródiájává. A magány is több, töményebb és komolyabban vett.
Keserédes-nosztalgikus hangulatból látjuk a felmenőket, akik még foghatták „a rendszerre” azt, hogy ekkora lett a szar körülöttük. Azt, hogy az érzékeny lelkű ük- és dédimamákat megkeseríti az élet, a papák lovagiasból mogorvává torzulnak; a szép pillanatok brutális szentimentalizmusba fordulnak és egy idő után felszínes képek lesznek. Némi szürrealista látomással, egy kevés abszurddal fűszerezve többnyire az egzisztencializmus romos kilátástalansága uralkodik. Amikor az elbeszélő megunja a sok történést kicsit begyorsít, összehúzza a szál az anyagot, elhadarja a külső-belső történéseket, aztán újra vissza a régi kerékvágásba.
A cím azért Gramofon, mert a történet ott kezdődik, hogy az egyik szereplő a háborús bombázások alatt levisz egy Gramofont az óvóhelyre. Ettől kezdve lépten-nyomon felcsendülnek azok a régi slágerek, melyek sorai a szereplők sorsaihoz illenek. Magos György egyébként eddig főleg rádiójátékokat és hangoskönyveket rendezett.
