Pedro Juan Gutiérrez – Havanna királya, Magvető Kiadó, 2008. 230 oldal
D
Nem azért szar könyv a Havanna királya, mert a legolcsóbb, hatásvadász megoldások sehogy sem állnak össze egységes szöveggé. Nem is az unalmas és gusztustalanul nyers epizódok semmitmondó egyvelege miatt. De még a testiséget valami megmagyarázhatatlan szintre alacsonyító, gyengén megírt szexjelenetek sem indokolnák az olvasás alatt felgyülemlett dühöt, ha nem lenne a folyamatos, flegma és gyomorforgató művészieskedés. Gutiérrez a nagy büdös kubai valóság mindennapjait próbálja folyamatosan megszövegezni, de zsigeri lazaság és fülledt erotika helyett - amire bekezdésenként többször is hivatkozik - ipari méretekben ontja magából a sémákat. Ő író, sőt művész. Minden szavát áthatja az önhitt pöffeszkedés, és ahelyett, hogy folyamatosan a nyomorról, a szexről, erőszakról és a salsa ritmusáról beszél, meg is valósíthatta volna mindezeket a szövegben.
Pedig nem indul rosszul. Bár a nézőpont és a narráció valószínűleg ismeretlen fogalmak Gutiérrez számára, a mocskos havannai atmoszférát biztosan hozza az első tíz oldalon. Sőt, az anya magánvalóságán keresztül egy nép nyomorába enged bepillantást a szöveg, ráadásul az idővel is remekül játszik ekkor még. A kis Reynaldo (becenevén Rey, vagyis király – innen a cím) degenerált anyjával, vegetáló nagyanyjával és erőszakos bátyjával él egy tetőterasz-lakásban a kubai főváros egyik nyomornegyedében. Kilátástalan szegénységükből meg sem próbálnak kitörni, naphosszat bámulják a szomszéd nő hatalmas melleit és lányának üde fiatalságát, és fölös energiájukat önkielégítéssel vezetik le. Eddig semmi egzotikum. De az anyjuk az egyik „kiselőadásuk” (Gutiérrez után szabadon) után rájuk támad, és a férfiúi önérzetében sértett, amúgy is neurotikus Nelson a vita hevében a tyúkketrecekre löki a nőt, akit egy kiálló vasrúd halálra sebez. Mikor a fiú rádöbben tettének következményeire, leveti magát a hetedikről. A sarokban üldögélő apatikus nagymama pedig, miután végignézte a műsort, szép csendben beadja a kulcsot. Reynaldo talán még fel sem fogja, hogy közeli rokonainak hetvenöt százalékát elvesztette, mikor a kiérkező rendőrök már kettős gyilkossággal gyanúsítják. Tanú nincs, így elítélik, és fiatal korára tekintettel nevelőintézetbe utalják.
Már az se volt semmi, ahogy egy kisebb családot sikerült egy bekezdésben eltenni láb alól, de a főszereplő intézeti életének kezdetével valami elszakad a szövegben. Nem tudom, hogy Kubában tényleg nemzeti sport-e a zsebhoki, vagy ha egy karibi nőnek jelentőségteljesen a szemébe nézel, eléd veti-e magát, könyörögve, hogy megalázd, de attól tartok ez nem is fontos. Egy szöveget nem a referencia, hanem a valószerűség tesz hitelessé, főleg, egy klasszikus, lineáris elbeszélés esetében, amilyen a Havanna király is. Értelemről vagy élvezhető történetről pedig a narratíva egységességétől függően beszélhetünk. Illetve, erről a szövegről szólva, nem beszélhetünk Merthogy itt nincs se történet, se narratíva, vagyis az elbeszélés önmagát is kordában tartó szerkezete átláthatatlan, kaotikus és tök logikátlan. Folyamatosan történik valami, mindig újabb és újabb mulatákban (félvér nő) és negrákban (fekete nő) lyukad ki a szöveg, gyilkolnak és hazudnak, lopnak és menekülnek tisztességgel, de történet nincsen.
Reynaldo ráadásul ostoba, mint a föld, semmilyen szerethető vagy legalább elfogadható tulajdonsága nincsen. És ugye, nem kell Arisztotelészt citálni ahhoz, hogy a tragikum komponenseit számba vegyük. Szánalmat akkor érez a befogadó, ha egy szereplő életében minőségi változás következik be, általában sorsa jóról rosszra fordul, és itt nem feltétlenül az anyagi javak vagy családtagjai számának megcsappanására gondolok. A konstans mocsok legfeljebb hányingert kelt, szánalmat vagy egy katarzishoz elegendő együttérzést semmiképpen sem. Ha a főszereplő csak sodródik a szöveggel, egyik nőtől a másikig (útba ejtve egy transzvesztitát), minden különösebb erény vagy az értelem legapróbb szikrája nélkül, akkor ott a katarzis arra a pillanatra korlátozódik, amikor a sarokba vágjuk a könyvet. A tetves matracokon rohadó meztelenség önmagában nem tragikus.
Ha a bűzölgő, megalázott testekből, narráció nem is, legalább ellentmondás kerekedik. Nem kell behatóbban tanulmányozni a kortárs feminista elméleteket ahhoz, hogy szemet szúrjon a hímsoviniszta vagy a helyi terminológia alapján macsó attitűd. A szöveg undorítóan leegyszerűsített világában minden a pénisz méretétől függ, a nemi különbségek és a szexualitás gyönyörét mélyedésekre és kitüremkedésekre korlátozva, és mindezt ráadásul szemérmetlen modorossággal. Ellenem vetheti akárki, hogy Kuba ilyen, és még a szöveg is utal rá, hogy ezt az elvetemült nyomort csak rummal és szexszel lehet kibírni, de ez mégiscsak egy szépirodalmi alkotás akar lenni, nem egy elcseszett útikalauz. Nem számít, hogy milyen az a világ, amire a szöveg kifelé hivatkozik, csak a műben felállított világnak van létjogosultsága.
De mondom, a legnagyobb baj nem az írás tartalmával (vagy a tartalom szerkesztésével), hanem a módjával van. A szétesett világot darabjaiból összerakó író nagyon modern, de egyben igazi patrióta alakja illúzió, a szöveg fölé tornyosuló művész ugyanis nem létezik. Azért mert leírom ezerötszázszor, hogy fasz meg pina, és ezek köré szerkesztek egy trágya környezetet, vagy brutálisan kicsinálom a szereplőimet, mondván, hogy nyomorból lettek és nyomorrá lesznek, még nem vagyok író, és amit leírtam nem válik műalkotássá. Sőt, ez még a ponyvánál vagy a nyílt pornográfiánál is gyengébb, mert művészkedő izzadtságtól bűzlik minden egyes sora. Ne olvassátok el!
