Lángh Júlia új, a Magvetőnél megjelent Párizs fű alatt című kötetében az 1977 és 1984 közötti párizsi éveiről mesél, arról, milyen volt többek közt egy kommunában minden tekintetben megélni a szabadságot. - Lángh Júliával a könyvbemutató után beszélgettünk.
A könyvedben boldogan mesélsz arról, hogy milyen felszabadultan és szívből tudnak tüntetni a franciák és hogy ez vajon miért nem sikerült soha a magyaroknak. Mostanra sem javult a helyzet gondolom. Miért nem megy ez nekünk?
Hát értem én a magyar társadalom lelkének mély rétegeit? Nem igen tudok erről a kérdésről beszélni közhelyek nélkül: például, hogy itt valami csúful elromlott. Egyébként dühös vagyok, hogy a tüntetés örömét is elvették tőlem. Mert mostanában már a tüntetéseket - kivéve azt a néhány szerény antirasszista tüntetést, ahol mindig ugyanaz a száz ember látható - kisajátította a durva, primitív, bunkó szélsőjobboldali banda, ezek nem tüntetések. De az is lehet, hogy a tüntetések ideje már lejárt. A hetvenes években és a nyolcvanas évek elején Franciaországban olyan szép és méltóságteljes tüntetések voltak, nosztalgiával gondolok ezekre és írok ezekről, amikor meg lehetett mozgatni fél millió embert, hogy kimenjen az utcára. A biciklis felvonulás ilyen lehetne például, teljes rokonszenvem a biciklistáké, vidéken én is azzal járok. Budapest nagyon jó város, csak valahogy élhetőbbé kéne tenni, például bicikliutakkal, a mentalitás megváltoztatásával.
A másik ilyen felfedezésed az volt, hogy a párizsiak már a hetvenes években is személyes ügyükként kezelték a város közügyeit. Ez szerintem kezd kialakulni nálunk is.
Ezzel egyetértek. Azt hiszem, ahogy fizikailag, úgy mentalitásban, a gondolatokban, filozófiában is keletebbre vagyunk másfél ezer kilométerrel, lassabban jönnek, de jönnek ezek a dolgok. Örülök annak, hogy az emberek magánbeszélgetésekben foglalkoznak azzal, hogy milyen egy épület, hogy mit kellene csinálni, egyre inkább sajátjuknak érzik a várost. A hetvenes években számomra ez fantasztikus újdonságként hatott.
Más újdonságokkal is találkoztál, a könyved címe is utal rá, a könnyű drogok használata majdhogynem teljesen szabadon működött akkoriban.
Igen, hatalmas élmény volt. Ez ügyben én már sokszor letettem a garast, én is feljelentettem magam a rendőrségen anno a Kendermag egyesület kezdeményezésekor, megmutattam, hogy itt vagyok, nem hülyültem el, nem vagyok függő. Meggyőződésem, hogy legalizálni kellene a könnyű drogokat, amelyeknél az alkohol és a dohányzás például sokkal károsabb.
