Fáradtan, nehézkesen lépett ki az ajtón, ám most, ahogy megpillantotta a víz könnyedén fodrozódó felszínét, arca kisimult, tekintete erőt és reményt sugárzott. Mindazt, amit ez az életét megkeserítő betegség elvenni kívánt tőle. De mit számít, ha újra itt lehet, a könnyed, hűvös víz ölelésében, ami rá emlékezteti, miközben várakozik. Hátha még egyszer, egyetlen egyszer az életében viszontláthatja őt.

Olyan sok év telt el azóta, de képtelen kiverni a fejéből a hófehér tajtékok közül kiemelkedő sellő képét. Alabástrom bőrén vízcseppek csillogtak, ébenfekete haja, mint csillagtalan sötét égbolt, úgy omlott sápadt keblei elé, ahogy a part felé közeledett. Mire kiért, emberi formát öltött, és úgy lépett a férfihoz, mintha mindig is rá várt volna. Ott lettek először egymáséi, azon az aranyló, tengerparti fövenyen. Majd a lány újra sellővé változott, és visszatért a mélység karjaiba.

Most is ugyanolyan átszellemült vágyakozással leste a horizontot ráncos szemhéja alól, mint annakidején. Nem törődött vele, hogy bőre kiázott már, vagy hogy mögötte az ápoló türelmetlen hangot hallatva a fiához fordult.

− Jót tesz az apjának a friss levegő, de miért ragaszkodik így a vízhez? És ha megfázik?

− Hagyja még, nem lesz baj. Annak idején a tengernél ismerte meg anyámat. – Az ápoló ismét szóra nyitotta a száját, de a fia egy mozdulattal leintette. – Nem kell elmondania neki. Tudja, hogy ez csak egy tó.