Lilith: Életsebek [Képalá]

Fáradt vagyok. Nagyon fáradt. Minden erőm elhagyott, mint már annyiszor, amióta a kezelésekre járok. Jó itt a vízben megpihenni, nem gondolva semmire, miközben nézem az engem körbevevő, körülölelő természetet, mely nem gondolva semmire, csak létezik és mindig új életre kel. Megcsodálom a madarak röptét, a virágok illatát, a fák táncát az enyhe szellőben, mely enyhet ad felhevült testemnek és fodrokat varázsol a folyó vizére is. Majd megrebben a lábam, amikor megérzem a vízben tovaúszó apró hal vidám ficánkolását. Lehunyom a szemem, hogy senki se láthassa hirtelen előtörő könnyemet, melyet betegségem miatt érzett szégyenem csal a szemembe. 
Emlékszem, amikor erőtől duzzadva, fiatalon jártam a hegyeket-völgyeket. Vágtam a fát, kaszáltam a búzát, építettem a házat, segítettem a gyengét. Nem ismertem fáradtságot, nem ismertem lehetetlent. Mindez természetes volt. Ismertem a testemet, bíztam az erőmben, hogy sosem hagy el. Amikor beteg lettem, a műtétet is csak azért vállaltam, mert tudtam, éreztem, újra teljes lesz az életem. Én elég erős leszek hozzá, hogy túl lépve minden korláton újra teljes életet éljek. Támasza legyek szeretteimnek. Tévedtem. Semmi sem lett már olyan, mint azelőtt volt. Hetente háromszor, lesütött tekintettel bejárok a helyi kórházba, hogy többi betegtársammal együtt igénybe vegyek, elszenvedjek egy négy órán tartó kezelést. Dialízisre van szükségem, mert nem tisztul a vérem magától. Cserben hagyott a testem és én cserben hagytam a családomat, akiknek még szükségük lett volna rám. Minden alkalommal látom családtagjaim, szomszédaim szánakozó tekintetét, melyek hazatértemkor fogadnak. Érzem, felesleges vagyok. Nem nyújthatok támaszt a bajban senkinek. Teher lettem!
Visszanyelem a szégyen könnyeit, melyek újult erővel támadják összeszorított szemhéjamat és a partra nézek. Lányom áll ott azzal a fényképezőgéppel a kezében, melyet tőlem kapott a születésnapjára. Engem fényképez. Amikor észreveszi, hogy őt nézem, szinte szégyenkezve leengedi a gépet, majd cipőjét lerúgva belegázol a vízbe. Amikor mellém ér, lehajol, átölel és a fülembe súgja:
- Apa! – szinte beleolvadok a gyengéd, mégis annyira erős érintésbe és érzem, sokkal több van ebben az egyetlen szóban. Azóta tudom, amikor a betegágyam mellett ülve a fülembe súgta „Köszönöm, hogy nem adtad fel! köszönöm, hogy itt vagy nekem! Köszönöm, hogy vigyázol rám! Köszönöm, hogy a gyereked lehetek!” – én is átölelem, majd a meghatottságtól és örömtől rekedt hangon megkorholom
-  Hol csatangoltál idáig? Anyáddal már nagyon vártunk! – és közben érzem, ahogy a lenyugvó nap melegen ragyogó sugarai átjárják testemet és felmelegítik a szívemet. Boldogan mosolygok lányom hajába, miközben új kérdések száguldanak át lecsitult elmémen. – Én lennék felesleges? Nekem ne lenne miért élnem?