A tujafának a bogyójából kérlek ne főzz nekem levest – nem csak rajtam nem segít, azt olvastam, mérgező.

Negyvenhét perce már, hogy ázik, mint egy vízhiányos, aszott szőlőszem, olyan most a bőr a talpamon, megszabadulni az elhalt hámsejtektől ilyenkor a legalkalmasabb. A világ, amit itt nyaranta változni látok, most a víz tükrére vetül, úgy hever a lábaim előtt. Futnak felém a strandolók kutyái, gyors léptük összetöri a vízfelszínen kirajzolódott képet, megmozdul az erdő, a hegy – én meg újra elmormolom magamban, hogy a hullám egy rendszer olyan állapotváltozása, amely időben vagy térben rendszeresen ismétlődik. Összeaszott testem most maga az akadály, aki megtöri a hullámokat, egy felszínről eltűnő apa-kép.

A székkel hintáznom nekem most nem szabad – nagy a kísértés ilyenkor, ha egyedül vagyok. Gyerekként, a bátyámmal mennyit versenyeztünk, ki tud egylábon egyensúlyozni a gurulós székkel úgy, hogy percekig fel nem borul, ha mégis elesik, nem sír, a testünket tarkító színes foltokról pedig heteken át hallgat. Hallgatni kell most is, mert törékeny az egyensúly, mint a vízben pihenő test csontjai, akik tudják már, hogy visszabillenni nem mindenből lehet: néha csak ülni és piszkálni a ragtapasz alá került szőrszálakat, hadd fájjon, összefont kézzel nézni el balra – vagy mit hazudhat olyankor az ember, ha épp sajnálattal közlik vele, hogy visszafordíthatatlan.

Júlia most huszonhat és halott. Négy napja már, hogy betemettük homokkal és mezei virággal, de én nem akarok többé azon a földön járni, amiben te nyugszol. Meg nagyapa. Pedig tudom, hogy nem por és hamu leszünk, sokkal inkább víz, fák, égbolt, a test súlyától megkönnyebbült, a vízben lassan oldódó rattan szék.

Szóval apa, mondd, hogy veled mi van, mert a halottak nem felelnek.