Dobosy Tímea: Jelzés [Képalá]

A sírás lett az egyezményes jelünk, Apám. Magzatmázasan, félig nyitott szemeimmel ígértem meg, hogy mindig így jelzem, ha valami rossz, ha valami fáj. Arcodon gördült a beleegyezés. Hátamat simogatva próbáltad lebeszélni a gyomorszájamat, hagyja a refluxot, nem kell neki az a műtét. Hajnalokat töltöttél a ruháim mosásával, markodról a mosdótálcába siettek a cseppek. Vigyorogva szorítottam a gázcsövet. Meleg tenyereimmel rohantam közrefogni az arcodat. Nem értettem miért lett nedves a szemed. Semmi sem volt rossz, semmi sem fájt. Elnyeltek a fehér lepedők. Most másfajta csövet szorítottam, te pedig engem, nehogy kihúzzam a kanült a kézfejemből. Kábultan ordítottam, kerestem a húgomat és jeleztem, hogy most valami igazán fáj. Három darabba tört a tű, az orvos az egyik részét a torkába ejtette. Ezt csak később árultátok el, amikor már a szemközti ágyon feküdt. A pamut gyorsan beitta a jelünket. Másodikos koromtól fogva egyre gyakrabban. De mindig csak akkor, amikor az iskolában történt valami. Utálok élni – bömböltem, mire rám mordultál, hogy ne mondjak ilyet, a jelünk különben sem ilyen butaságokra való. A vonalak később számokká és betűkké görbültek én pedig olyan dolgok miatt kezdtem el sírni, mint barátok, vizsgák, érettségi tételek. Nagyszüleim halálakor csak a jelünkkel kommunikáltunk. Akkor tanultam meg igazán, hogy a jeleket nem szabad pazarolni. Most én szorítom a te kezeidet. Lassan felnövök és félteni kezdelek. Körbevesz a jelünk, Apám.