Csupa könny az életünk, sírva születünk és könnyek áztatják utolsó utunkat. Sírunk, ha fáj, könnyezünk, ha boldogok vagyunk. Sós ízű mosoly mögött éljük hétköznapjainkat.
Csak az apák nem sírnak. Ők számunkra a világ szelídítői, a repülőnk szárnyai, életünk pillérei, lelki állóképességünk. Nem panaszkodnak, mindig mosolyognak, s közben legyőzik a sárkányokat, elűzik az ártó lidérceket. Azt gondoljuk róluk, hogy soha, semmitől sem tartanak, sérthetetlenek, halhatatlanok…
Egy-egy csendes pillanatban azonban, ha jól figyelsz, megláthatod szemükben a felszín alatt rejtőző aggodalmat. Ők is félnek. Főképpen attól, hogy nem tudják megvédeni azokat, akiket szeretnek, a gyermekeiket, minket. S az el nem sírt könnyek nem tűnnek el, ott munkálkodnak a mélyben, elhatalmasodhatnak, megbetegíthetnek…
Egy gyermek számára érthetetlen, hogy szülei is törékenyek. Tudjuk, hogy életünk véges, de gondolatainkban édesapánk és édesanyánk sérthetetlen. Ezért, ha egy édesapa megbetegszik, akkor is harcos marad. Nem adja, nem adhatja fel. Már nem csak azokért indul csatába, akiket a legjobban szeret, hanem saját magáért is. Nem panaszkodik, mindig mosolyog, s közben legyőzi a sárkányokat, elűzi az ártó lidérceket. Ha teste cserben is hagyja, egy megmagyarázhatatlan erő viszi tovább az úton, ameddig csak lehet, a végsőkig.
Az apák sohasem sírnak. Vagy esetleg valahol, elrejtőzve mégis?
