Az arcomra kiülő bánatot leleplezi a víz, majd lemossa, lefejti, hogy ne maradjon más, csupán a testetlen valóság. Szikrázik a fény a tavon, de nekem a melegéből nem ad semmit, csak a vízfelszínről bambán rám bámuló csalóka tükörképet. Lassan és lomhán jár az idő, a fák és a bokrok a távolban egységes masszává állnak össze a merengés pillanatában, nincs is értelmük. Már nem vagyok részese a lüktető, dübörgő világnak. Csak hullámzanak a messzeségben, akár a délibáb. Magam is az vagyok, csupán egy tünékeny illúzió a most határán. Elillanok, semmivé foszlok. Kába vagyok. A fonott szék tart meg és ad keretet most az életnek. Megszabja a határt, a térdig érő víz vonalát. A „mély víz csak úszóknak” már nem vonatkozik rám. Az úszómester a partról nekem már nem fütyül, mert nem ugrálok a vízbe. A beteg csak maradjon nyugton! Tartsa be az orvos előírásait! Megmondják, mit tegyek a testemmel, hogy éljen. A kerek, gömbölyű vagy hosszúkás alakú pirulák és az utasítások elviselhetőbbé teszik fizikailag az életet, de ki segít abban, hogy ép aggyal megússzam a holnapot is?  Azóta változom. Nap napot követ és a gondolataim sorra megrémítenek. A jövő ködfátyolként terül elém és körém, akár a tóból felszálló súlyos pára. Nem tudom, hogy elérem-e a partot. Ha egyáltalán létezik!