A legnyomasztóbb az egészben, hogy a lényeget öli meg. A cél valahogy kiveszik belőle, mintha a falak letompítanák a hangot, elirányítanák a figyelmet, és válaszul csak lesütött pillantások érkeznének, az egész olyan hideg-rideg és személytelen. Mint egy tévéképernyő: kifejezéstelen arcok és üveges tekintetek között az adásszünet. Olyan hatástalan az egész, furcsa lebegés az ott vagy-de mégsem érzésében, közben a félelem minden szempártól, elfehéredett kézfejtől, ruharétegtől. De olyan idegen, hogy még te magad, a benneélő sem hiszed el, hogy ezt érzed. Talán nem is? Talán csak álom? Alvásbénulás egy délutáni szendergés alkalmával – egy egész életen át.
Aztán már a hátad mögött sem szólnak a dallamok. A halk beszéd, léptek moraja már rég nem hallatszik. Tulajdonképpen mindegy, hogy a fal ott van-e, az ember a védelmi falait elsősorban fejben képezi.
Egyébként feloldhatatlan.
El lehet fogadni, lehet szeretni azt, amitől félni kell? Biztonságot a bizalomért.
