- A beszélgetés elején Szilágyi Zsófia arról kérdezte a szerzőt, hogyan él tovább a vers a megírása után, illetve hol van a helye. Tóth Krisztina szerint az írás befejeztével a versnek meg kell találni a saját a helyét, majd azt is elmondta, hogy különbséget kell tenni a felolvasásra szánt és a magunkban felolvasható versek között.
- Szilágyi Zsófia ezután az alkotói folyamatról kérdezte a szerzőt, aki elárulta, hogy konzervatívan szerkeszt verseskötetet. Kinyomtatja, majd a földön kiterítve egymás mellé rakosgatja az elkészült szövegeket, ugyanis fontosnak tartja, hogy a versek erősítsék egymást, ehhez pedig meg kell találni a kötet tartópilléreit, amelyek megtartják a többi verset.
- Szó esett arról is, hogy a vers esetében sokkal nagyobb hangsúly esik egy-egy képkivágásra, és a részletek pontos megjelenítésére. Tóth Krisztina elmondta, hogy amíg novellaírás során lehetősége van jobban kibontatni egy képet, a versek esetében nem feltétlenül azt kell megmutatni, amiről beszélni akar, hanem erősen a részletekre zoomolva kell rávilágítani a mondanivalóra.
- A kötet 2017 és 2020 között született és három ciklusra bontható. Szilágyi Zsófia arra volt kíváncsi, hogy miképp épülnek fel és milyen kapcsolatban vannak egymással a ciklusok. Tóth Krisztina elmondta, hogy a kötet lassan állt össze és ez a címadásra is igaz. Az eredeti cím Völgyút lett volna, amely a szerző szerint egy könnyedebb cím, ám írás közben rájött, hogy egy komolyabb anyag született, amihez jobban illik a Bálnadal.
- Az első ciklusban a terek kapnak hangsúlyt, míg a második ciklust, amelyben tíz haiku kapott helyet, egy kínai utazás inspirálta. Tóth Krisztina elmesélte, hogy ugyan már többször járt Kínában, legutóbbi utazása során már nem turistaszemmel volt jelen, és úgy érzi végre sikerült valamit megértenie a haikuból.
Tóth Krisztina legújabb, Bálnadal című kötete a 2017 és 2020 között írott verseit tartalmazza, három, formai szempontból is jól elkülöníthető ciklusban (olvass bele ITT). A verseskötet vékonyka, de tartalmát tekintve nagyon sűrű és erőteljes. A bálna gyönyörű énekét „senki se fejti meg”, állítja a címadó vers beszélője; ez a „zene” a költészet metaforájaként is működhet, hiszen a bálnáké is valami titokzatos, távoli, egyszerre ismeretlen és ismerős, zsigerekig hatoló dal, melyet nem az értelmünkkel, hanem sokkal rejtettebb, érzéki módon értünk meg, dolgozunk fel, épp úgy, ahogyan a versek nagy részét is.
Tóth Krisztina hétköznapiból épít törékenyt és elegánsat
- Ezután szóba került a haikuk műfordítása, amivel kapcsolatban Tóth Krisztina úgy vélekedik, hogy egy kulturális szakadékot kell átugrania annak, aki haikut fordít, ugyanis az ázsiai kultúra merőben eltér a nyugati individualista nézőponttól.
- A szerző azt is kiemelte, hogy sokáig irodalmi “gyorsrajzként” tekintett a haikura, de azt is hozzátette, hogy vannak kiemelkedő magyar haikusok is, mint például Fodor Ákos.
- A kötet harmadik ciklusában az állattematika került középpontba, aminek kapcsán szó esett arról, hogy az irodalomban miért ábrázolják az állatokat áldozati szerepben. A kötetben több vers is párban áll, Szilágyi Zsófia ennek kapcsán említette meg az Előtér és a Padlástér című versek közti párhuzamot.
- Szilágyi Zsófiának a Posta című vers kapcsán Babits Mihály jutott eszébe. Tóth Krisztina erre úgy válaszolt, hogy számára boldogságot okoz a ráismerés öröme, vagyis amikor egy kortárs szerző szövegein keresztül a régi klasszikusokat látja. Példának Parti Nagy Lajost hozta, akinek az írásaira észrevehetően hatott Kosztolányi.
- Végül a kötetet ért kritikákról esett szó, miszerint a szerző olykor olyan hétköznapi szavakat emel be a verseibe, mint akár az egyik vers címe: Vatera. Tóth Krisztina szerint “nem az alapanyagnak, hanem a látásmódnak kell költőinek lennie”. Azt is kiemelte, hogy bármi lehet alapanyag, a versnek pedig nem kell másképp szólnia, mint a hétköznapi beszédnek, sokkal inkább azon van a hangsúly, hogyan mutat meg valamit a költő.
- A záróvers kapcsán Tóth Krisztina arról is beszélt, hogy a Színtér című versben arra a problémára akart rávilágítani, hogy a költőket a mai napig rendkívül sztereotipizálva akarják láttatni. Úgy gondolja, fontos lenne túllépni azon, hogy a költők bohém, bárpultot támasztó, melankolikus alakként éljenek az emberek fejében, hiszen a költők kemény és magányos, hosszú munkaórákat töltenek otthon egy-egy alkotási folyamat során.
