Rengeteg különféle ember.

Más a foglalkozásuk, más az anyagi helyzetük, talán különböző nyelvet beszélnek. Egy valami azonban közös bennük: buliznak. Kieresztik a fáradt gőzt.

Ehhez azonban átmenetileg ki kell kapcsolni az agyukat. Ki így éri ezt el, ki úgy.

S ekkor, előtolakszik az összes olyan dolog, melyet félnek a hétköznapokban megélni. A kikapcsolt agy felmentést ad mindenre. Olyan, mint egy orvosi igazolás: elfed mindent.

Ilyenkor mernek hangosan beszélni. Kimondanak, megtesznek dolgokat. Kifejezik az érzéseiket. Megölelik egymást. Mernek énekelni. Mernek táncolni. Most lehet. Itt és most megengedik maguknak. Nem kell magyarázkodni. Nem lesz számonkérés.

Mennyi boldogtalan ember!

A poharat emelve, a színes füstöt szívva azt mondják jól érzik magukat.

Mili, az egyik reflektoron pihenő tündér azonban lelkük mélyére lát. Látja a sok ki nem mondott, meg nem élt, ki nem próbált, süllyesztőbe száműzött dolgot. A fájdalmat, a félelmet, melyre hazug balzsam minden nyelet, minden slukk, minden bogyó.

De eljő a hajnal, s a tündér üde harmatot bocsát a különös társaságra, mely átmossa őket, egészen lényük legmélyebb bugyráig, hogy másnap tisztán, tettre készen ébredjenek. Nem keresnek többé ürügyet, sem igazolást. Bátran kimondják, amit gondolnak, megteszik, amit jónak látnak, kifejezik amit éreznek. Többé nem bújnak el önmaguk elől. Énekelnek, táncolnak, megölelik egymást.

Nincs többé gőz, mit ki kellene ereszteni, mert nincs lefojtás.

A mámort meglelik a hétköznapokban.