Robi tizenkét éves volt, mikor apukája szívrohamban meghalt.

Éppen az iskolából ment haza, amikor édesanyja elément. Ki voltak sírva a szemei, teste megtört volt, hangja erőtlen. Megállt előtte és tétován annyit mondott, „Apa nem jön haza többé”.
Majd hazáig szótlanul bandukoltak.

Onnantól Ő volt a férfi a háznál. Minden reggel megetette az állatokat, iskola után pedig kitakarította őket. Begyűjtötte a takarmányt, szénáért ment az állatoknak, tűzifát hasogatott, hogy édesanyja és húga ne fázzon. Hetek alatt férfivá lett.

Már mindennek több, mint tíz éve.

Míg kortársai megélték a fiatalkor élményeit, addig ő a munkától fáradtan került ágyba minden este. Teste inas volt, tenyere kérges a sok munkától.

Idén tavasszal édesanyja fogyni kezdett és legyengült. „Találtak a mellemben egy daganatot” –mondta egyik este. Robi teste hirtelen elzsibbadt, kiszállt belőle az erő. Még nem tudta, hogy ez mit jelent, de gondolta, hogy nem sok jót.

Aztán jött a kemo, a rosszullétek. 

Robi még többet dolgozott, ápolta édesanyját, gondoskodott húgáról.

„Megyünk a VOLT fesztiválra, nincs kedved jönni?” –kérdezte egy munkatársa, akivel éjszakai műszakban dolgozik a gyárban. Egycsapásra feltolult minden tinédzserkori kihagyott pillanat iránti vágy: a balhék, a nagy nevetések és minden, amiből ő legfeljebb csak foszlányokban részesült.
„Csak egyetlen napra” –gondolta.

Most végre egy estére dühöngő fiatal. Alig áll a lábán a 8 sörtől és 6 unikumtól, pogózik, kötözködik és azt üvölti „ÜSSETEEEEK!! ÜSSETEEEEK!!”