Megpróbálom megmagyarázni, neked meg magamnak, mi ez.
Imádom, az első koncert óta.
13 vagyok, valami cicagatyás zenekar játszik, németek – ma senki nem emlékszik már a nevükre se.
Arra viszont emlékszem, ahogy letaglóz a fény, az első gitárriff, szinte elviselhetetlen, ezért annyira jó, a küzdőtéren állók egyszeriben kétdimenziós képregény-figurává változnak, szájuk eltátva, dobhártyájuk az agyukba süpped, szemük kiguvad, hajuk égnek áll - mint akiket elért az atomrobbanás szele. Onnantól csak őket bámulom, a színpadon szaladgáló flancos pávák elmosódnak.
A testek összefolynak, izzadtan kavarognak az elektromos hangviharban, sárga vibrálásban. A szemem jojózik az almabortól.
Kimerevítem a képet: körülöttem nyomorult pléhkrisztusok. Ahogy pogóznak. A félmeztelen, bordája átszúrja a bőrét. A fogatlan. A dagadt. A részeg csaj. A nyomigyerek, szemüvegén koszos ragtapasz.
Felmászom a színpadra, széttárom a karom. Nó fjúcsör, üvöltöm.
Testvéreim a csúfságban, szerelmeim, a megsemmisülés előtt, egy töredék-másodpercre : tartsatok meg engem.
Fiatalon halok meg, mielőtt elkezdenék vágyni valamire. Mert ez az egyetlen hiteles életút. Mégis… Lehet, látsz engem huszonévesen a csajommal ugyanitt, harmincas alkoholistaként a futószalagnál, boldog negyvenesként szép családom körében, vagy tisztességben megőszülve, rákban haldokolva – lehet. De az már mind nem én leszek. Itt, most dobbantok. Vége.
Szerinted gyáva vagyok, mi? Nézőpont kérdése. Szerintem meg kurvára bátor.
Jump.
