Megpróbálom megmagyarázni, neked meg magamnak, mi ez. 

Imádom, az első koncert óta.

13 vagyok, valami cicagatyás zenekar játszik, németek – ma senki nem emlékszik már a nevükre se. 

Arra viszont emlékszem, ahogy letaglóz a fény, az első gitárriff, szinte elviselhetetlen, ezért annyira jó, a küzdőtéren állók egyszeriben kétdimenziós képregény-figurává változnak, szájuk eltátva, dobhártyájuk az agyukba süpped, szemük kiguvad, hajuk égnek áll - mint akiket elért az atomrobbanás szele. Onnantól csak őket bámulom, a színpadon szaladgáló flancos pávák elmosódnak.  

A testek összefolynak, izzadtan kavarognak az elektromos hangviharban, sárga vibrálásban. A szemem jojózik az almabortól.

Kimerevítem a képet: körülöttem nyomorult pléhkrisztusok. Ahogy pogóznak. A félmeztelen, bordája átszúrja a bőrét. A fogatlan. A dagadt. A részeg csaj. A nyomigyerek, szemüvegén koszos ragtapasz. 

Felmászom a színpadra, széttárom a karom. Nó fjúcsör, üvöltöm. 

Testvéreim a csúfságban, szerelmeim, a megsemmisülés előtt, egy töredék-másodpercre : tartsatok meg engem. 

Fiatalon halok meg, mielőtt elkezdenék vágyni valamire. Mert ez az egyetlen hiteles életút. Mégis… Lehet, látsz engem huszonévesen a csajommal ugyanitt, harmincas alkoholistaként a futószalagnál, boldog negyvenesként szép családom körében, vagy tisztességben megőszülve, rákban haldokolva – lehet. De az már mind nem én leszek. Itt, most dobbantok. Vége.  

Szerinted gyáva vagyok, mi? Nézőpont kérdése. Szerintem meg kurvára bátor. 

Jump.