Dühös volt, mert szeretett élni. Már a koncert előtt egy órával elfoglalta helyét az első sor közepén. A hangulatát alapozta, hiszen a józanul felejtéshez még túl fiatal volt.
Fésűs frizurája az ég felé tört, kisöpört minden kétséget mások fejéből. Változatos ékszerei teste páncéljába zártak, bőrén elmesélt történetek. Sárga pólója, mint egy többszakaszos kerékpárverseny meze, messziről vonzotta a tekinteteket. Nem törődött senkivel.
Izzadt testek vontak gyűrűt köré. Az első ütemekre hullámozni kezdett a tömeg. Megtartották. A külvilág lassan érzékelési darabokra hullott. Színes fényfoltok törtek be agyába szűk pupilláján keresztül. Hangokat hallott, köztük a saját hangját. Rugalmas és rugalmatlan ütközések csattanásait. A por szállt, ködként ereszkedett az értelemre. A kordonok közé szorított vad rituálé az egész világgal párhuzamosan haladt. A zene csak ürügy volt. Formát adott a részben most visszafelé fejtett időn keresztül, egy nagy egységben való feloldódáshoz. Az emberiség örök küzdelme egy olyan végtelen történet, ami az egyén számára azonban véges véget ér.
A hétköznapi dolgokon túli valóság arcon csapta. Vas ízével a szájában felüvöltött, mint akinek már minden mindegy.
Az első dolog, ami eszébe jut majd, a neve. A második, hogy nem akar meghalni.
