Amikor kihirdették a Panodyssey harmadik pályázatának nyerteseit, a Panodyssey két nagykövete, Deres Kornélia és Simon Márton is megerősítette a laudációjában, mennyire erős volt a mezőny - ezért nem is tíz, hanem 19 névből állt a shortlist. A következőkben a díjazottak és a shortlistesek pályamunkáit mutatjuk be a Könyves Magazinon.
Reményi Diána: Fehér alapon fekete barlang
– kórházi éjjel három felvonásban
I.
Neonfényben úszik az éjjeli folyosó,
üresen maradt betegágy a fekhelyem:
Du kannst heute Nacht hier schlafen
– az ápolónő biztos megsajnált,
azért ilyen kedves velem.
Lehámozza a nejlont. A fertőtlenített,
tiszta ágy gondterhes álmot ígér.
Egy másik biztos gyűlölni fog ezért,
aki majd holnap jön és nem tudja,
milyen nappal és éjszaka, milyen élet kísért.
Talán pont le is szarja. Csodálattal bámulom,
ahogy magát elvonatkoztatja
mások rémálommá vált életétől,
idegenként, robotként, velemnemfordulhatelőként
a józanész ellenére is undorodva.
Fellélegzik a lepedő, mikor belefekszem.
Én, a szép, a tiszta.
A nem összehugyozott beteg –
a mélyen tisztelt páciens hozzátartozója.
Ömlik a neonfény a homlokomra.
Lidérces, felszínes, hideg álmok,
a biztonsági őr cipőjének talpa
ahogy csoszog a hipószagú padlón.
Értetlen tekintete álmomban is bosszant,
csukott szemhéjam felnyársalja.
II.
Síri csend.
Az egyetlen nesz a kerekek egyenletes surrogása.
A zárt ajtók mögé rekedt sóhajok is némák,
a lépteimnek sincs zaja.
Követlek.
A kórházi éj a fájdalomtól bódult nyugalom pokla.
Érzem, ahogy az élet még többet mér rád
és kiütközik a félelmem szaga.
Várakozás.
Te egyedül a gépben, ami az ítéletet zakatolja,
a rettegett sípolás áthasít az ajtón.
Kint várlak lélegzetvisszafojtva.
III.
Nem akarok meghalni – súgtad nekem halkan
és hiába álltam gyönyörű, bús tekinteted
belül rémült, szomorú és gyáva voltam
és hiába takartalak pucér ölelésbe
nem lehetett testem se pajzs, se paplan
és hiába imádkoztam, kértem, esküdöztem
az istened egyre csak váratott a hallban
és hiába mentem máshoz kérni menedéket
mindenütt kulcsra zárt ajtókat találtam
és hiába kínáltam mindenem az ördögnek
nem lehettem csereáru a tágas pokolban
és hiába forgattam a világot üvöltve
senkit nem érdekelt hogy érted zokogtam
és hiába voltál szerelmem, hű menedékem
jött az idő mikor már tagadni se tudtam
és hiába nem láthattál meginogni sosem
fals mosolyom mögött maró sósavat sírtam
és hiába akartalak megmenteni téged
megfojtott a valóság és beszívott a katlan
és hiába próbál tovább rúgdosni az élet
ha én csak téged szeretlek, magamnál is jobban.