Amikor kihirdették a Panodyssey harmadik pályázatának nyerteseit, a Panodyssey két nagykövete, Deres Kornélia és Simon Márton is megerősítette a laudációjában, mennyire erős volt a mezőny - ezért nem is tíz, hanem 19 névből állt a shortlist. A következőkben a pályázaton harmadik helyezést elért Locker Dávid versét olvashatjátok.
Locker Dávid: A stroboszkópos buli
Semmi sem fekete-fehér –
tanította nekünk anyánk és a realista regényirodalom.
Aztán azt tanultuk meg, hogy minden egyszerre fekete és fehér.
Elvetettük a végleteket –
hogy termésük aztán belefőzzük a lecsóba.
Így őriztük meg őket véletlenül: a Hegel márkájú tejföllel eggyé szaftosítva.
Az egyneműség nyers, rusztikus ízét elfelejtette nyelvünk.
A Komplexitás lett a hívószava.
Majd a Fogalomkatedrális istene.
Ha tetszett egy vers,
már nem azt mondtuk rá, hogy szép, hanem hogy: komplex.
Ez lett az olaj, amivel költőinket kentük fel.
Pedig vannak egyszerűen szép dolgok.
Kamaszkorod kedvenc regényét látni meg
egy antikvárium polcain:
az oldalakból kipárálló,
megannyi, egykor kétségbeesett,
ma már megejtővé távolodott emlék.
Karácsonyok másnapján otthon ébredni:
a konyhából kávéillat szüremlik be a napfényes, lusta délelőttbe –
úgy, hogy egy pillanatra elfelejtünk
egy-két zavarosan kavargó évtizedet,
megörülünk a téli szünetnek,
és hogy hamarosan kezdetét veszi a matiné.
Giccses mondatok egy giccses Duna-parti sétán.
Az önfeledt nevetés önmagunkon –
pedig legbelül tudjuk: igazat beszélt a szív.
Lépcsőfordulókban megpihenő csókok.
Szeretkezés után a nyál lassú, hűvös száradása a bőrön.
Felnézni az égre hazafelé.
Mondjanak bármit a Fogalomkatedrális klerikusai:
ezekben a pillanatokban is ott van az Isten.
Bizonyos szempontból.
Ha innen nézem, ha onnan nézem.
A és B
A és B
Fekete és fehér
Fekete és fehér
Fekete-fehér
Fekete-fehér
Mikor vált stroboszkóppá a tudat?
Így kéne
– ha már azzal dolgozunk, ami adva van –:
mint a házibuli aktuális hülyéje a hajnaltól kapatosan:
rátenyerelni a piros gombra.
És figyelni, ahogy a világosság és sötétség gyorsuló váltakozása
egy hatalmas, lüktető fényességgé olvad.
Ott kéne, mint egy operetthős vagy mint egy jövendő apostol:
térdre borulni valami oszthatatlan előtt.
Úgy maradni ott, lehajtott fővel.
Míg elő nem merészkedik a sarokból
a száraz novembert tartó Fogalmi Nyelv,
és a fülünkbe nem suttogja kajánul:
megcsaltak érzékeid.
Megcsalt a szív.