Benkő Imola Orsolya: Labirintusunk
Könyves Magazin

Benkő Imola Orsolya: Labirintusunk

panodyssey pályázat shortlist benkő_imola_orsolya labirintusunk

Amikor kihirdették a Panodyssey harmadik pályázatának nyerteseit, a Panodyssey két nagykövete, Deres Kornélia és Simon Márton is megerősítette a laudációjában, mennyire erős volt a mezőny - ezért nem is tíz, hanem 19 névből állt a shortlist. A következőkben a díjazottak és a shortlistesek pályamunkáit mutatjuk be a Könyves Magazinon.

Benkő Imola Orsolya: Labirintusunk

A labirintus, ahol élünk, homályos. 
Nappal halvány fény szűrődik 
az ösvényekre, míg egyik szűk 
skatulyából loholunk a másikba. 
A generálkapcsoló le van ragasztva, 
a portás az igazgató parancsára csapja 
fel a villanyt, ha a lőrésszerű ablakokon 
már nem pislog a napsugár. Este
a világosság betör az alagutakba,
vájatokba és szűk termekbe, hunyorgunk,
akár a vakondok, arcunk csillog, mint a
fény a régi tablók üvegén. 

 

A labirintus, ahol élünk, nem alkalmas
bizalmas csevegésre, ha suttogunk, 
a falakból mikrofonok törnek elő. 
Kihangosítva és szemlesütve rohanunk
el a férfiak mellett, akikről tudjuk,
esténként az alagsori cellákban 
rólunk fantáziálnak:
az arcunkra gondolnak, 
a szétnyíló kirúzsozott szánkra,
a melltartóból kibuggyanó melleinkre.
Villámgyorsan törlik a képeket, 
az öncenzúráért két havi bónusz jár, 
meg kondibérlet.

 

A labirintus éjszaka fogakat növeszt, 
átharapja a falakat, lerágja rólunk a húst, 
reggel új bőrben ébredünk. 
Becsöngetésre a kijelölt skatulyában
mosolygunk, elmagyarázzuk Püthagorasz
tételét, a gyökvonást, beprogramozzuk
a nagyfejű utódok agyát, töröljük  
belőlük a kérdőjeleket, a sztoikus 
filozófusokat, akikről szamizdat 
iratokban olvastak, a kritikus gondolatokat,
helyükre egyetértést és alázatot táplálunk.
A munkaköri leírás a Bibliánk, fénysugarunk. 

 

A labirintus évről-évre szűkül,
ráncosodik, a járatok nyálkás 
hártyaként tapadnak ránk, megvédenek 
a külvilágtól. Senkivel sem találkozunk, 
a szüneteket kiiktatta az igazgató, 
nem tanítunk, programozunk, 
a nagyfejű utódok sajnálkozva 
mosolyognak, ha keringési rendszerünkre 
kapcsoljuk őket. Vérünkön keresztül 
kódolunk, véredényeink, sejtmagjaink
a jövő labirintusát építik. Amint végzünk,
kitépnek belőlük, ledobnak az alagsorba, 
újraprogramoznak másnapra.

 

A labirintus, ahol éltünk, néma,
süllyedő csendben várakozunk, a nappali
fény megszökött, nem tudjuk mi lehet
kint, mi lehet bent, hol az igazgató,
a portás, hová tűntek a nagyfejű utódok. 
Programjaink lefutottak, járatainkon 
senki sem fér át, vaksötétben, 
kiismerhetetlenül csavarodunk, 
tekeredünk, nyújtózkodunk a fény után.