Závada Péter: Könnyen megunom a szövegeimet

Két hete jelent meg a Roncs szélárnyékban, Závada Péter harmadik verseskötete, ami az eddigi személyesebb témákkal szemben az általánosabb önmagunkba zártságot írja meg tenger-hangulattal, hullámzással és sok színházi utalással. A Margó Irodalmi Fesztivál és Könnyvvásáron a kötetről kérdezzük majd a szerzőt, de péntek délután egy rövid beszélgetésre a Margó irányítóközpontjába érkezett Závada Péter.

A húszperces beszélgetést és versfelolvasásokat itt a videóban mindenki meg tudja nézni, de azért röviden összefoglaljuk, miről is volt szó:

Závadánál a határidő nagyon produktív és ösztönző szempont, általában a kötet összerakásának úgy áll neki, hogy nincs kész koncepció, még nem tudja, a versek és ciklusok hogyan követik egymást,  “de valahogy helyükre kerülnek ezek a puzzle-darabok, és a végén érzi az ember, amikor összeáll valami, amikor nem lóg ki sehol semmi”.

Fotó: Németh Dániel / Jelenkor Kiadó

Az előző kötet, a Mész “sokkal személyesebb volt, vagy másként volt személyes”, ezért “megrázóbb volt elengedni azt az anyagot”. Ehhez hozzátartozik, hogy akkor egy sokkal bizonytalanabb korszakát élte Závada, nagy változások voltak az életében:

“Akkor kezdtem el terápiára járni, felkorbácsolódott az az élményanyag. Meg az egy újrajött gyászfolyamat volt. Valahol ott kezdődött, amikor a Reflex című drámát megírtam és bemutatták , jártam az Állambiztonsági Levéltárba családi anyagokat keresni, az is eléggé megterhelő volt, akkor elkezdtem írni azt a drámát. Akkor szinte újraéltem a kamaszkoromat, amit akkor elsinkófáltam, akkor nem sikerült ezt feldolgozni. Ez pedig mostanra lecsengett”.

Závada Péter: Roncs szélárnyékban

Jelenkor, 2017, 92 oldal, 1699 HUF

 

A három kötet versei egyébként finoman különböznek egymásól, a nyelv és a megszólalás folyamatosan alakul, ezért a versek is elkülönböznek egymástól, de például már a Mészben is találhatunk olyan verset, ami megelőlegezi a Roncs szélárnyékbant. A folyamatos változás nemcsak az alkotói érdeklődéssel függ össze, hiszen nyilván a szerző is, a körülötte lévő közeg is folyamatosan változik, amire reflektálnak a versek, hanem a saját szövegeihez való viszonyától is:

“...én könnyen megunom a saját szövegeimet, körülbelül ennyire vannak hitelesítve. Ebben a kötetben a legkorábbi szöveg másfél évvel ezelőtti, és azt gondolom, hogy ezeket még vállalom, mert még hallom magamban, el tudom képzelni, hogy működik. Amikor eltelik két-három év, akkor az ember már másban van, más érdekli, más hangokat próbálna ki. Van egy bizonyos pont, amikor azt mondom, akkor ezt most dokumentáljuk.”

Závada új kötetére nagy hatással voltak színházi munkái, valamint színháztudományi doktori kutatásai:

“Gyakorlatilag az egész kötet egy színházi keretezésben látja a világot, olyan szempontból, hogy állandóan reflektál arra, amit néz. Mintha egy néző vagy egy kritikus szemlélné bizonyos nézői pozíciókból a világot. És a színháztudománynak ez a diszkurzív nyelve valamennyire visszaíródik a kötetbe. Mert vannak versek, amikben ezek a szakszavak előkerülnek. Meg eleve tematizálni azt, hogy milyen, amikor az ember színházban ül, mit jelent az, amikor egy test a színpadon megjelenik és mozog”.

A beszélgetés során elárulta, hogy a Súgó című verset, amit fel is olvasott, a két évvel ezelőtti, Thomas Ostermeier rendezte Sirály-előadás ihlette, amit a Nemzeti Színházban látott:

“nem volt díszlet, meghívtak egy festőt, aki a háttérben egy nagy hengerrel folyamatosan, az előadás teljes hosszában festette a sirálynak a tóparti tájat. Amikor elkezdte festeni, akkor még nem látszott, hogy mi lesz belőle. Csönd volt, onnan jött az első gondolat, hogy ebből még bármi lehet.”

Bár sok műfajban alkot a szerző, de ezek nem válnak el teljesen egymástól, bár elsőbbséget még mindig a költészet élvez:  “de a színház is érintkezik a költészettel, mert hogy ha színpadi szöveget írok, azt is próbálom költői szövegként kezelni, már amikor ez lehetséges”.

Szerző: Ott Anna és Valuska László