Twin Peakstől a tengerig – Deres Kornélia és Závada Péter kötetbemutatója

Fotó: Németh Dániel/Jelenkor

Amikor Deres Kornélia hat évvel ezelőtt írni kezdte új verseit, még nem sejtette, hogy David Lynch ikonikus FBI-ügynöke nemcsak a soraiban bukkan majd fel újra, hanem a televízióban is. A Bábhasadás Dale Cooper álmaiba enged bepillantást, amelyek hol az Avast, hol a düsseldorfi repteret álmodják, de az is lehet, hogy Miskolc és a váróterem álmodja őt.  A kötet tétje az volt, el tud-e mozdulni a Szőrapa (JAK, 2011) zárt és erősen konceptuális világából, és ugyanilyen szökésvonal Závada Péter Roncs szélárnyékban című könyve is, menekülés a Mész (Jelenkor, 2015) személyes traumalírájából. Balajthy Ágnes a két kötet közötti párhuzamokra, kapcsolódási pontokra világított rá a Katonában tartott közös kötetbemutatón, ahol a verseket Pálmai Anna, Lynch elborult világát pedig Ajtai Péter bőgőjátéka prezentálta.

Deres Kornélia: Bábhasadás

Jelenkor, 2017, 76 oldal, 1499 HUF

 

Idő: A Bábhasadás fontos szervezőeleme az emlékezés és a felnövés, amely nem biztos, hogy befejezhető folyamat, a változást, énkeresést, identitásformálást viszont már a cím is megnevezi, sőt színre is viszi. Rajtunk áll, hogy milyen asszociációval azonosítjuk a címbeli bábot: egyrészt ott a biológiai értelem (és A bárányok hallgatnak, ahogy arra egy szegedi irodalomtudós ismerőse emlékeztette), másrészt ott a színházi, ami elválaszthatatlan a színháztörténészként működő Derestől (aki épp a bemutató helyszínén, a Katonában látta az előadást, ami miatt színházzal akart foglalkozni). Egyik esetben sem mi irányítunk, a báb tőlünk függetlenül is meghasad, és mindig kell valaki, aki életre kelti, mozgásra bírja. Az is kérdés, mi lesz a transzformáció vége, olyan sötét és elbizonytalanító módon ér-e véget, mint amilyet a Bábhasadás sugall. Deres számára a színháztudomány elválaszthatatlan az alkotói látásmódtól, a színház is egyfajta menekülőútnak nevezhető, jól esik máshonnan, más tempójú és más lelkiállapotot igénylő helyekről beengedni hatásokat, meríteni inspirációt. Balajthy szerint a színház a Roncs szélárnyékban verseiben inkább olyan helyként jelenik meg, ahol az ember idegenné válhat. A színház otthonos, éltető közege Závadának, a könyvben a testek kitettsége, a különböző szerepek magunkra vétele szintjén jelenik meg, és olyan kérdéseket vet fel, mint hogy létezik-e autentikus én, vagy csak a szerep van, az határoz meg mindent. Vers és színház egybeomlik, nincs markáns határvonal a kettő között, a színháztudomány termékeny, jól hasznosítható szöveganyag.  

Fogalmi költészet: A Bábhasadás beszélőjének működése erősen összefügg azzal, hogy Deres hogyan tudta/tudta kialakítani, létrehozni a saját felnőtt identitását, a versek pedig megvizsgálják, mit történik akkor, ha az élettapasztalatok azt sugallják, nincs élés, csak túlélés van. Ebből a kizárólagos túlélésből keresnek kiutat a versek, az egyik ilyen lehetséges kiút pedig „az agyműködés poétikája”, az agyé, ami segít átélni, újraélni a megtörténtet, ám arra is képes, hogy átalakítsa a valóságot. Eldönthetjük, mit fogadunk el valóságnak, miben hiszünk, hogyan teremtjük újra a múltunkat és hogyan íródik újra a jelenünk ezáltal.

Behunyták szemüket a külvilág felé, mely mindig meg tud menteni mindentől, csökönyösen melengették nagyon is valóságos agyrémeiket, és minden erejükkel oly földrész képzeteit hajszolták, hol egy bizonyos fény, két-három domb, egy kedvenc fa és aztán női arcok teremtettek számukra pótolhatatlan éghajlatot

 – hangzik a Camus-mottó, amit Závada a könyve elejére választott. Az A pestisből származó idézet felveti a kimondás problematikáját, a „nyelven túli tájék kifürkészhetetlenségét”, és kétféleképpen is értelmezhető. Nem egyértelmű, hogy akik becsukják a szemüket, jól teszik-e, hogy ez a becsukás segít-e nekik a túlélésben, vagy a külvilág segítene. Ha a becsukást tekintjük segítségnek, akkor arról a saját rendszerrel, saját mikrofilozófiával rendelkező belső tájról kell beszélnünk, amelyet ma olyan sokszor kell megteremtenünk, hogy a túlélés egyáltalán megvalósulhasson. Ez a táj aztán összeolvasható a testtel, a testpoétika tájköltészetté terjesztődik ki, még akkor is, ha a Roncs szélárnyékban versei sokkal antropomorfabbak, mint az előző két kötetéi, nehezebb mögéjük arcot, testet képzelni, sokkal kevésbé személyesek.

'Így nem kezdődik semmi' - Olvass bele Závada Péter új verseskötetébe

Rejtőzködő tájak, madarak vonulása, emberen túli partok. A vágy sötét anyaga, az ellenfény színháza. Kemény varázs és borzongató fenség. Alkarpáncélok koccanása, árnyékok az aszfalton. Závada Péter: Roncs szélárnyékban Jelenkor, 2017, 92 oldal, 1699 HUF Závada Péter költészete egyszerre sötétkamra és szabadulószoba, kora reggeli és vihar előtti fényjáték.

Závada szerint, bármekkora ellentmondásnak tűnik is, sokkal nagyobb bátorság kell ezekhez a zárt, fogalmi versekhez, mint a naplóköltészethez. Olvasóként is ezek a típusú versek tetszenek neki, és bár a kortársai részéről csak a vonakodást érzi a „túl nehéz költészetekkel” kapcsolatban, ő tudatosan mozdult feléjük. A kortársak nem termékenyítik meg, ki kell zárni őket, akik igazán megmozgatják, azok az olasz hermetisták (Montale, Ungaretti), az olyan angolszász költők, mint Heaney vagy Ashbery, a rilkei és a celani költészet. A kötet versei a nézés aktusa köré csoportosulnak, itt jön elő Peter Handke Végre egy kínai című regénye, a végtelen tájleírás, amit más könyvekben csak átlapoznánk, és amit Borsik Miklós ajánlott a szerző figyelmébe. Az állandó szemlélődés a Roncs szélárnyékbanra is jellemző, ez a szemlélődés pedig együtt jár az elmélkedéssel, az önmagunkba mélyedéssel, és felveti a kérdést, létezik-e objektív valóság. Az új kötettel sikerült megtalálnia valamit, mondja Závada, méghozzá azt, hogy nem kell semmit megtalálni, nem kell egyfajta mintát követni. Tudatosan kerültek a kötetbe olyan emelkedett sorok is, mint az

Olyanok vagyunk, mint a futórózsa:/indáinkkal a mennyországba/kapaszkodunk (Természetes vizek)

mert úgy érzi, az ilyesmi ma le van tiltva. Utoljára talán az újholdas szerzőknél találkozhattunk vele, ám az angolszász költészetben nagyon is bevett és elfogadott dolog, úgyhogy épp itt az ideje, hogy a magyar költők is újra bevállalják.

Családi mítoszok: Nem hagyományos alanyi költészet a Bábhasadás anyaga sem, ám a figyelmes olvasó életrajzi elemekre is bukkanhat a kötetben - több sor is előhívja például a szerző szülővárosát, Miskolcot. Deres szerint a fogalmi költészet is az alkotót írja le, visszahat rá, és bár az egy az egyben megfeleltetésben nem hisz, nem tudja nem azokat a dolgokat beemelni a versekbe, amik szembejönnek vele. Az alkotói önértelmezéshez, az alkotói identitás kialakításához szükség van arra, hogy az ember elmerüljön a saját család- és rendszertörténetében. A Bábhasadás esetében az volt az érdekes, hogyan látja magát az én ezeken a történeteken keresztül: mit jelent Miskolc, mit jelent a szülőváros, amit a nagyapa összes testvére elhagyott a ’20-as, ’30-as években, hogy ahhoz a térhez, ami az élete első éveiben formálta, hogyan tud ma kapcsolódni, hogyan látja magát a családi mítoszokon keresztül. A kötet versei 29 éves koráig írta; a húszas évei végén ő sem tudta elkerülni az önvizsgálatot, a szembenézést, és a családi traumák feldolgozásának (és ezáltal lezárásának) feladatát, és válaszolnia kellett arra a kérdésre is, hogy a kamaszkori énje szembeköpné-e a felnőtt ént. A szembenézés során az volt a legfontosabb, hogy lehetséges-e olyan életet élni, ami nem kizárólag a túlélésről szól, megtalálható-e a belső béke, ki lehet-e nézni a tengerre, bemenni az erdőbe. A választ a most készülő harmadik kötet sugallja, amelybe sokkal pozitívabb hangvételű versek kerülnek majd, bár ez nem jelenti azt, hogy vidámak lesznek.

Závada Péter: Roncs szélárnyékban

Jelenkor, 2017, 92 oldal, 1699 HUF

 

Képek: Balajthy a Bábhasadásban megjelenő vendégképekre is kitér: például a borítóra, vagy a Violán című versben felbukkanó csíkos nyugágyban üldögélő nőre, amelyek Edward Hoppert idézik. A popkulturális utalásokból kihallani A hátrahagyottak (The Leftovers) című sorozat, néhány vers olvasása közben pedig egyenesen Twin Peaksbe repülünk, a Double R Dinerbe, Dale Cooper groteszk, földöntúli álmába, ami sötét és felkavaró, de nem otthontalan, és amit akár a tudattalannak is nevezhetünk. Bármennyire sötét legyen is ez a vidék, nem feledkezhetünk meg a kötet kifacsart nyelvi humoráról sem, ami szintén kiútként funkcionál. Závadánál a tudattalant megidéző és megjelenítő hely az erdő, az Önmagukba visszatérő nyomok című záróciklus tere, hol a vad, hol a vadász perspektívájából. Városi ember lévén mostanában leginkább webkamerán keresztül kerül kapcsolatba az erdővel, mondja Závada, majd ő is bedob egy sorozatot, méghozzá A híd (Bron/Broen) című skandinávot, amiből leginkább a kikötők hangulata fogta meg, és Martin Rohde (Kim Bodnia) sorozatbéli háza az erdőre néző hatalmas üvegalakokkal. Az erdő, és a kötet másik központi tája, a tenger a leszámolást és a kitekintést sugallják: leszámolni azzal a romantikából visszamaradt, és máig nagyon népszerű sztereotípiával (esetleg szereptévesztéssel), hogy a költő kizárólag egy depressziós figura lehet, és kitekinteni a betonrengetegből. A Roncs szélárnyékban versei megmutatják, igenis van hová.