Eljött az időszak, amikor a receptfüzettől a keresztrejtvény-gyűjteményig minden kiadvány karácsonyi kisprózát publikál, hogy legyen mit olvasni a Reszkessetek, betörők! után. Idén a Könyves Magazin sem akar kimaradni az év végi összegzésből és a karácsonyozásból, úgyhogy megkértük Boldizsár Ildikót, Király Kinga Júliát, Potozky Lászlót, Szerényi Szabolcsot és Szív Ernőt, hogy írják meg a saját rendhagyó ünnepi novellájukat. A szaloncukor- és giccstúladagolás elkerülése érdekében mindegyikük kapott egy 2017-re nagyon jellemző témát az észak-koreai atomfenyegetéstől a #metoo-kampányon, az álhíren és a kibertámadáson át a rapszodikus hármas metróig. A plüssangyal webkamerát rejt, a Mikulás meztelen, a karácsonyfa pedig a föld alatt lobban lángra. Boldizsár Ildikó, Király Kinga Júlia, Potozky László és Szerényi Szabolcs után Szív Ernővel zárul unorthodox karácsonyi novellasorozatunk.
Könyves Magazin 2017/5.
LIBRI-BOOKLINE ZRT, 2017, 76 oldal, 5 pont + 199 Ft
Akkor figyeltem föl rá, amikor fölszállt egy tag a Határ útnál, rendőr egyenruhában, és egy nem túlságosan nagy, ám tökéletesen földíszített fenyő volt nála. Kisharang az ágcsúcson, tekergő angyalhaj, sztaniolruhácskákban keringőző szaloncukrok, csengettyűk, sok-sok csillagszóró.
És amikor ő meglátta a fát, fölállt, leült, fölállt.
Szervusz, mondtam magamban, szervusz.
Hát újra találkozunk. Doktor Feketefekete felesége, az én történelmi táncpartnerem békében, világháborúban, a halál ajtaja előtt. Ő volt az. Meg a rendőr, akinek még nem láttam jól az arcát. A lány beharapta a száját, de már mosolygott. Lassított a metró, valaki elesett, nem lett nagy kavarodás, hozzászoktunk az ilyesmihez már. Ő meg simított két oldalt a szoknyáján, táskáját az ülésen hagyva a fához lépett, kibontott egy szaloncukrot, köszönöm, biztos úr, bekapta, és visszaült. Kis dudor az orca balfelén. A rendőr csak bólintott, még mindig fél arccal, nem tesz semmit.
Az emberi élet egyik alapvetése a közlekedés. Innen oda, onnan amoda, és a kulacs. Laposüveg. Mindenki vándorol, még aki egyhelyben áll az is. Rég elment, pedig még mindig karol beléd. Akkor meg ez hogy?! A szeretet közlekedés, a gyűlölet is az, a kíváncsiság, nincs olyan érzés, ami ne közlekedne, lehet vitatkozni, ki a nagyobb túrázó, a test vagy a lélek. Elbitangolunk folyton. Magunktól, a másiktól, aztán majd fölég egy karácsonyfa, hogy könnyebb legyen hazatérni. Vagy csak visszapillantani arra, ami jó volt. Köszönöm szépen. Éppen eszembe jutott egy vallomás. Én az olyan embereket szeretem, mondta egyszer nekem Doktor Feketefekete felesége, az a lány, akit most láttam meg a metrón, a gyönyörű katasztrófa hármas vonalon, szóval azt mondta egyszer, de úgy hogy összefogta a gallérom elől a kicsi kezével, és meg is rázott, azokat szeretem, akik remízek is tudnak lenni. Lelkileg, természetesem, Ernő. Legyél már egy kicsit az, édes hülyém, vaksi Hajnalcsillagom. Remíz!
Odaültem mellé, éppen volt hely az egyik oldalán, jó volt a teste mellett lenni újra.
Az az igazság, hogy manapság sokkal kreatívabbak a rendőrök, mint régen, van egy újságjuk, Magyar rendőrök kalandja, ez a címe a lapnak, ezt olvasgattam eddig, egy tejbegrízes kis tizedes arról adott interjút, hogy, lássunk csodát, mi történt vele a napokban. El se hinné a klub, a csapat, a társaság. Pedig! Igen, megmotozta, és lefoglalta a szögeket, B2-es építkezési kiszerelés, anya nélküli, könnyen lehet, hogy lopottak. A kereszten időzött éppen a tag, egyébként gyakorló férfi, megfeszítve. Járőrözni a Golgotán, megint őt szívatják. Ott kihágás kihágás hátán! Az is volt, az várta őt, a legnagyobb.
Kérem, uram, ez így, szólt föl rézsút, ilyen formában közlekedési szabálysértés. Gyorshajtás, rossz helyen parkolás, fogyasztás. Nagyon sok súlyos tényállás együtt. Hol a biztosítás? Elsősegély táska? Eszem megáll. De tényleg. Mit képzelnek egyesek. Lehet jajgatni, sopánkodni, meg úgy tenni, mintha nem miattunk történt volna ez a… hm, kolosszális világbaleset, de hát. Hoztam a létrát, magyarázta a kisrendőr a riportban, megszondáztattam, szerkesztő úr, hát nem fölrobbant a kezemben a fúvóka! Ivott? Ez már nem is aceton! Legalább bólintson. Na, tessék szépen lefáradni, úgy tempósabban, ne akarjon erőszakot, már elővettem a bilincset, aztán csak megszántam, pedig alkudozott, hogy tudna egy jó helyet nekem, örökre maradhatnék, mindennap rendőrpacal, rendőrkaviár, rendőrbabazsúr, hát nem. Három nagy szög, egy töviskorona, viseltes, foltos lepel, lefoglalom, uram. Itt írja alá. Nem tudja. Fáj a keze, fáj a keze, vezetés közben nem fájt?! Megszántam aztán, mert hát a lelkem. Menjen Isten hírével – sic! –mondtam neki, így a kisrendőr. Ne is lássam többé. Hogy bizonyos vagyok-e ebben, kérdi erre. Tőlem. Na, most van képe, hogy is nevezik ezt, ja, igen, ironizálni?!
Az újságot behajtottam, ültem Doktor Feketefekete felesége mellett, már fogtam, már szorítottam a kezét, engedte, olyan volt, mint a tavasz, Boticelli profil.
Fáj, ahogy szorít, mondta.
Bocsánat, mondtam.
Már a Stadionnál jártunk, és még mindig nem történt semmi azon kívül, hogy sok keserűt lélegeztek egymásra az emberek. Ó, pedig ilyenkor már annyi variáció, annyi lehetőség valóra válik. Ez a metró, pontosabban ez a vonal költészet. Jó, tágítok, a szépírás realizmus és fantáziadús bérdalolás amennyiben a Himnuszból lehet törlőkendő vagy pelenka. De az biztos, mint ahogy volt is rá példa, hogy ha valaki szülne egy kiadósat két megálló között, több pártra szakadnának az utasok. Miért? Mert magyarok.
Beszélgessünk a közlekedésről?, kérdeztem.
Úgy kell közlekedni, hogy a szívünket ne hagyjuk el nagyon. Úgy kell közlekedni, hogy maradjon velünk minden, magyarázta Doktor Feketefekete felesége, és biztos volt a szájában egy részeg kismadár.
Hát ezt nem lehet, tudja maga is.
Tudom, de nem érdekel, kuncogott.
Akkor zavaromban újra a karácsonyfát tartó rendőrre pillantottam, és megismertem. Szorosan az ajtónál állt, ami a múltkor olyan szépen vágott ketté egy aktatáskát, hogy minden félbe maradt benne, papírok, iratok, szerződések, egy szendvics, szemüvegtok, és én még láttam a férfi elképedt suhanó arcát. Szórakoztatták egymást a csengettyűk, a szerelvény araszolt a vaksötétben. Hát igen. Ő volt az, akiről az újságban olvastam, a tizedes, a kisrendőr. Azóta barkót növesztett. És most nyilván hazafelé tartott, a családi békébe, vállalta a legnagyobb kockázatot, egy virtigli díszfenyővel szállt le magyar a pokolba, pedig ha gyalog indul, nagyobb esélye lenne, hogy tényleg hazaér, fák, kertek, lépcsőházak, slájmok ékszerei a betonon, igen, reggelre biztonságosan hazaért volna. Otthon pedig az asszony, a gyerekek, lobog a kandalló az ötödiken. Várják a fát, már becsomagolták az ajándékokat. Apa nem zoknikat kapott tavaly is? Mennyből az.
A szépséges Nagyvárad térhez értünk, mindjárt ránk figyelnek a Klinikák. Az a sok, kedves beteg. Meg igazi tudósok otthonai. Kísérletek, kutatások, a kinyomtatott Tízparancsolat papírjából csomagolják a szendvicset a professzorok. A tudomány is közlekedés, például egy kairói közlekedési múzeumban ki van állítva egy fáraólány múmia, mert a halál is az.
Én meg észrevettem, hogy Doktor Feketefekete felesége úgy nézi azt a fát. Hogy hogy nézi? Tágabb értelmezéssel, nedvesebb ajkakkal. Mindjárt meggyulladnak a tüzes pálcikák. Lesz fény, lesz móka, kacagás. Ilyenkor bandzsít is egy kicsit, és igazán nem akarok túlozni, de megváltozik a világ. Drágább lesz a testi működés, olcsóbbak a jegyek. A legnagyobb háború, a legtöbb szenvedés közepette is el tudott aludni a karomban. Nem akarom tovább húzni, így is történt. Szépen egymás után pislogtak föl a csillagszórók. A rendőr sem tiltakozott, csak tartotta gyönyörködve a csúcsánál. Fogta a fát, amin szikrázva kezdett élni az összes pálcika. Kicsi, láthatatlan kezek dobálták a fény vonalkáit. És az a jellegzetes illat, mint revolvergyilkosság után. Egy égő Karácsonyfa száguldott a város alatt.
Klinikák megálló, nevetett a géphang, ahogy bemondta, őrület, megálltunk, eddig nem történt baj, hárman biztosan szelfiztek addigra a rendőrrel. Az is igaz, hogy nem mindenkinek tetszett. Volt némi sikoltozás, de ő, a kisrendőr, aki már észrevette, mennyire figyeljük, milyen érdeklődéssel és odaadással tekintünk rá, intett nekünk, kövessük. Ki fog szállni.
Jöjjenek velem. Nem lesz baj. A büntetések most nem érdekesek, mondta, és mozgólépcsőn már lángolt a fa, szép volt, dekoratív és elgondolkodtató. Vajon mit akarhat a kisrendőr, mi jutott a fényes eszébe? A szemből ereszkedő sor tapsolt bennünket, Doktor Feketefekete felesége megkocogtatta az arcomat, hékás, megint túlságosan szorítja a kezem.
Fölértünk, a gyűrött öreg fiúk, akik lyukasztó gépek mellett álltak ellenőrizni, és elrettentésül, hogy bárki ilyen helyzetbe kerülhet, ha nem becsüli meg magát, csak bólogattak. Sag schon, Ferikém. Lemegyek, bármikor fölhozom az anyósomat. Hát a múltkor valaki egy díszkantáros sztyeppei törpelóval jött föl, hoztak már üres koporsót, följött egy zenélő tűzoltó zenekar, a Himnuszt fújták, pedig sehol sem látták lemenni a fiúkat, úgy hogy mit nekik egy lángoló karácsonyfa.
Ott álltunk hárman a bejáratnál. Kinek meg a kijáratnál. Már csak füstölt a fa. Kék füstje volt, de el tudott volna benne tévedni a fecske. A kisrendőrt nézelődött, még a nyakát is nyújtogatta. Aztán meglátta. Ott volt a Fiú a koldusok között, meditált. Vagy valami ilyesmi. Odamentünk hozzá hárman, a fa még mindig erősen füstölt. A kisrendőr tisztelgett, aztán letérdelt, azt mondta neki, nézze, uram, ez van, így történt. Leégett az egész. De várok egy kicsit, talán van még egy szaloncukor magának, amiből nem lett karamella. Úgy döntöttünk, mi, így hárman, és ránk mutatott, hogy megvárjuk. Keresse meg. Közlekedjen szépen a ködben, a füstben a kezével, amíg megtalálja. Értjük egymást?
És akkor megint megkocogtatták az arcomat, hékás, hékás.
A novella eredetileg a Könyves Magazin 2017/5. számában jelent meg.
