Király Kinga Júlia: Rjugjong Hotel

.konyvesblog. | 2017. december 26. |

xmass-boritok-kiraly.pngEljött az időszak, amikor a receptfüzettől a keresztrejtvény-gyűjteményig minden kiadvány karácsonyi kisprózát publikál, hogy legyen mit olvasni a Reszkessetek, betörők! után. Idén a Könyves Magazin sem akar kimaradni az év végi összegzésből és a karácsonyozásból, úgyhogy megkértük Boldizsár Ildikót, Király Kinga Júliát, Potozky Lászlót, Szerényi Szabolcsot és Szív Ernőt, hogy írják meg a saját rendhagyó ünnepi novellájukat. A szaloncukor- és giccstúladagolás elkerülése érdekében mindegyikük kapott egy 2017-re nagyon jellemző témát az észak-koreai atomfenyegetéstől a #metoo-kampányon, az álhíren és a kibertámadáson át a rapszodikus hármas metróig. A plüssangyal webkamerát rejt, a Mikulás meztelen, a karácsonyfa pedig a föld alatt lobban lángra. Boldizsár Ildikó szájbermeséje után Király Kinga Júlia novelláját olvashatjátok. 

Könyves Magazin 2017/5. 

LIBRI-BOOKLINE ZRT, 2017, 76 oldal, 5 pont + 199 Ft

 

Miközben ezt írom, hónapok óta az odúba húzódva, és írás közben mormolom is, hogy jól támadni mit jelent – nevezetesen, hogy az ellenség ne tudhassa, hol lehet jól védekeznie, miképpen a jó védekezés is annyit tesz, hogy az ellenség elbizonytalanodjék a támadás helyét illetően –, ismét tudatomnál vagyok. Az elmúlt napok híresztelései egyre több embert űztek ki a városból, nem tudnám megmondani, hányan vagyunk. Hallom a hosszú belégzésemet – hosszúnak kell lennie, ha tudatomnál akarok maradni –, most épp le tudom választani a többiekétől, mert itt annyi lélegzés kapaszkodik egymásba, hogy gyakran zihálásnak hallom a magamét is, holott öt éves koromtól nem zihálok, nem futok a gondolataim után és elől. Tudatomnál vagyok, érzem a pontot, ahol a nyirkos levegő az orrlikaknak verődik, majd betolul egyik és másik üregbe, váltott ütemben, a két testfelemet irányítani én soha nem is tudtam – elvileg ezért vagyok itt, hogy megtanuljam ezt. Olyan rejtett, olyan titokzatos ez a művészet, hogy nincs is testi alakja; s olyan varázslatos, hogy nincs is hangja, így válhatunk istenekké az ellenség felett. Ezt írom a pergamenre, és egy pillanatra meginog az éberségem, arra gondolok, hogy mindaz, amit a háború művészetéről próbálok hátrahagyni, mennyire egybevág azzal, amit önmagamon, önmagammal vagyok kénytelen megharcolni; s mintha minden, amit eddig tanultam volna, feloldódni látszik valami lilás sejtelemben – ha lehunyom a szemem, véraláfutást fest elém is a rettegés.

Felvetődik, hogy az elmúlt napok híresztelései vajon nem törlik-e ki belőlem az eddigi tudást. Mindazonáltal írok és mormolok, nem számolom, hányszor járnak ki-be az árnyak éjjelente, s hány újat hoznak magukkal. A sötétnél mindig van sötétebb, a rettegő ember jobban feketéllik, mint a legszurtosabb éjszaka. Hallom a lélegzésemet, a többiek zihálását, írok és mormolok, olykor peregni kezd a föld a sziklarepedésben, vagy bogárrajok haláltánca hallik talán. Táncol a mécsláng, kanócát hajból, a hajamból fontam, vizeletem táplálja a tüzét, amit kövekkel csiholok. Ritkán gyújtom meg. Legfeljebb ha elkészül egy oldal, én meg látni akarom, akár az istenek a friss világot, a kalligráfiát. Most csak a pokol kapuját látni, érezni a hideg és forró váltakozását, a ki nem mondott szavak hólyagokká dagadnak, nyöszörgés fakad, mint a genny. Eloltom hát. Egy gyík suhan át a pergamenlapon, farka a térdemhez verődik, koppan az odú kövén. Az odú különben nincs lekövezve, de keményre döngölték az agyagot, akik előttem jártak itt. Szerzetesek és menedékkérők, a Phjongjang szent bentlakói és a városiak – utóbbiak mindig háború idején. Most nincs háború. Még nincs. Szeretnék hátrahagyni valamit, a védelem mibenlétéről például, kihasználva a testem adottságait. Ahogy a tüdőm és a szívem tudja, hogyan kell elaltassa a szaporaságra való késztetést, mely csökkentené az erőmet, ha szorult helyzetbe kerülök, úgy kell megszervezni a nagyobb egységek védekezését is. Kiválasztva a helyet, ahol védekezhetem, az ellenségnek nem lesz módja csatát kezdeni velem, mert én elmozdítottam a számára megfelelő helyről. Ha tehát valami olyan formát mutatok az ellenségnek, ami valójában nem az én formám, akkor én zárt és egységes maradok, az ellenség pedig részekre szakad. Lassan lélegzem, percenként alig néhányat, testem a hegy, két lábam egymásba hurkolva adja az alapját, ez bezár és egységben tartja az erőimet. Az én zártságom egyetlen egységet alkot, az ellenség megosztottsága azonban akár több száz darabra hullhat; így aztán épp annyiszoros erővel üthetek rajta, ahányra ő szétesett. Ezt valójában mindannyiunk teste tudja, nekem most ezt a tudást hozzátéve kell hátrahagynom a mesterem tanításait. Nem vagyok különb a nagy elődöknél, azzal, hogy betoldok valamit önmagamból – és erre emlékeztetnem kell magam – a folytonosság lehetőségét keresem. Mást nem is tehetnék, évek óta, ami a kinti világban alig pár hónapnak számít, csupasz vagyok kívül-belül. A városiaknak még van ruhájuk, de lefoszlik róluk is, még mielőtt a Villanást követően eleredne a fekete eső. A rettegés hamarabb rág csontig mindent, előbb a ruhát, aztán a húst.

Egy kisgyerek kezd sírni most az anyja ölében, hangja egészen közelről csapódik nekem. Eleinte a bőröm hallja, olyan szervek, amiknek a halláshoz nincs is közük. Ez kiszakít – s azt hiszem – hosszú pillanatokra a tudatomból, nem emlékszem, mit kell tennem, nem emlékszem, hol hagytam el a gyerekeimet. Évek óta nélkülük élek, nincsen öröm és fájdalom, se lelkesültség vagy aggodalom. Nem bírtam el az érzéseket, ezért döntöttem így. Most, hogy gyereksírást hallok, szeretnék újra felállni, odamenni és a karomba venni. Csakhogy a testem nem tudja felidézni a mozdulatsort. A lemondástól magam alá fordultak a lábaim, egyhegyűvé váltam – bárcsak a tudatom is követhette volna, de nem. A kisgyerek most már sivalkodik, légszomját a szájára tapasztott tenyerével csillapítja az anyja – legalább nem fogy köröttünk a levegő. Vaksötét van, belülről látom a mozdulatait. Aztán történik valami. Először a lábujjaimban kezd derengeni az élet, mint hűvös hajnalon, ha rávillan az első napsugár. Az asszonyok susmorognak. Találgatnak, hogy mi jöhet ezután. Egyikük szerint hólyag nő majd az újszülöttek feje helyén. Egy másik mindjárt letácsolja, hogy de pedig ki kell vinni a Villanásra minden kisdedet. Attól a térdére nő majd a segge, mondja egy harmadik – akit elmondása szerint a kenyérsorban ejtettek teherbe –, kiszőrösödik a talpa meg a tenyere. A fénysugár már a térdemet nyaldossa, egyszerre mindkettőt, egyszerre is érzékelem a két testfelet. A második asszony közbevág, hogy látott ő egyszer régen egy filmet, a határon csempészték át VHS-en, na, abban is például képességes lett egy milicista a Villanástól, mondhatni: szuperzsaru. A rendőrnek mifelénk sok a szinonimája, soha nem hívják ugyanúgy. A fénysugár most már nyalábbá duzzadt, a derekam tájékát melengeti, aztán kúszik is föl a gerincemen. A kisgyerek zihál, abban az ütemben, ahogy az anyja le-lekapja szájáról a kezét. Kiszabadítom az egyik lábamat. Bokától térdig a másik alatt volt, csak a lábfejem kandikált ki a hurokból, nyújtanom kéne, de oly sokan lettünk – most jövök rá –, mozdulni se bírok. Tiszta szerencse, hogy vaksötét van, különben azt hihetnék, hogy béna vagyok. Azóta, hogy a városiak idehúzódtak a Villanás elől, minden aprócska kitüremkedésre, horkantásra, elkapja őket a rettegés: – Ez már az? – Az, bizony!

Felidézték már a lehető legrosszabbat, beleélték magukat a látható gyötrelembe, maguk elé képzelték a kín összes jelét, mintha ezzel múlttá tehetnék mindazt a szörnyűséget, ami rájuk vár. A fénysugár már az arcomon táncol, az orromat birizgálja, meglegyinti a szempilláimat. A kisgyerek csuklik egyet, aztán egy hosszú, elhalkuló sóhaj szakad ki belőle, úgy süvít, de úgy… Az asszonyok még mindig találgatnak, egyre többen, mind nagyobb hanggal, az odú megtelik rémképekkel – egyszeműek, lángkarúak, lótuszfejűek. Nem hallják meg, mikor a gyermek lelke nekicsapódik az odú falának, de látják a Villanást. Ekkor egy férfi ront ránk. Kifelé, ordítja, és sorra ráncigálja fel a földről az asszonyokat. Odakinn puskatussal hajtanak minket. A lábamba most már visszatért az élet, érzem a fájdalmat, a rettegés hideg és forró váltakozásait.

Felsorakozunk. A domb aljából, az odú szájából rálátni a városra. Egy fénycsóva kél a központjából, sziréna búg, aztán elül. Rövid csend után, mintha földből és égből egyszerre dübörögne, elnyúlt magnószalagról nyákosan szól a Himnuszunk. A lapockámba fúródó puskacső juttatja eszembe, hogy ilyenkor énekelni kell. Ezüst és arany serkenjen a földre – dünnyögöm. Az érzékeim még nem elég tiszták, a tudatom már nem az, de érzem és tudom, hogy ennek a világnak sosem lesz vége, pontosabban: mire a végére érne, már látszani fog az eleje. Puskacsővel az oldalunkban nézzük a Rjugjong hotel karácsonyi fényfüzéreit, miközben hajnal hasad. A neonfények beletompulnak a napfelkeltébe, s amint a sugarak visszaverődnek az üvegfelületről, már le is kapcsolták a fényeket. Így megy ez időről időre: egy villanás az egész cécó, az ámulattól nem vesszük észre, mikor áll be az áramszünet. A reggeli verőfényben minden újnak látszik: állunk az odú előtt, állunk az új előtt. Kisandítok a többiekre. Nem sokkal távolabb, legfeljebb tízedik lehet a sorban, ott áll az anya, karjában a halott gyermeke. Ki tudja, tán már észrevette, hogy kimúlt szegény. Talán ki is énekelte magából a Himnusz alatt. Kettes sorba terelnek minket. Poroszkálva indulunk a város felé. Jobbról és balról madarak röppennek szét a gazosból, köröznek párat, mintha lecsapnának, aztán szép csendesen visszaszállnak ugyanoda.

A mesterem azt mondta, ahol a madarak megállapodnak, ott ellenség nem lehet.

 

A novella eredetileg a Könyves Magazin 2017/5. számában jelent meg.