Szávai Géza hetvenéves

Hadd kezdjem egy látszólagos ellentmondással: kevés olyan céltudatosan kanyargó írói pályát ismerek, mint a Szávai Gézáé. Márpedig éppen ötven éve ismerjük egymást, kolozsvári magyar-francia szakos hallgatókként találkoztunk először, és bár ő egy évvel fölöttem járt, nap mint nap együtt terveztük a tervezhetetlen és kiszámíthatatlan jövőt. Sokszor tapasztalhattam, természetes vagy mesterséges akadályok között ide-oda kanyarogva sem tévesztette szem elől a célt. Úgy lett jelentős író, hogy a legtetszetősebb metafora kedvéért sem volt hajlandó lemondani a racionális világértelmezésről. Holott akkoriban a ráció bizony kényelmetlen volt az íróitól hitetlenül is hitet követelő irodalompolitika számára. Hitet a szocreál üdvözülésben. Hitet mindenféle kötődésben és elkötelezettségben.

Természetesen Szávai Géza is hitt valamiben, ami nyilvánvalóan a legfontosabb: az igazság kimondhatóságban és megírhatóságában.

Kanyargott az ő pályája is, az enyém is, az övé földrajzilag talán szeszélyesebben, hiszen valahol Székelyföldön kezdte tanárkodással, aztán szerkesztő volt Bukarestben az ottani magyar kulturális hetilapnál, de a nyolcvanas évek végén már kényszerűen kitelepült Budapestre családjával együtt. 

Ám bárhol élt is, írói habitusában, úgy gondolom, az egyik legerdélyibb életművet tudhatja a magáénak. Novelláinak, regényeinek, esszéinek, gyermekkönyveinek kanyargó folyama végül is egyetlen célt mutat, és ez nemcsak Szávai Géza munkásságát, hanem az egyébként sokfelé ágazó erdélyi irodalom legjavát általában is jellemzi tulajdonképpen. 

Nehéz megmondani, mi az oka, talán az örökös történelmi bizonytalanság, de az elmúlt századokban az erdélyi magyar értelmiségiek, írók, művészek, tudósok, papok az általuk belátható világ enciklopédikus felleltározására és rendszerezésére törekedtek.

Ha úgy tetszik, „enciklopédisták” voltak. Apáczai Csere János, aki a Magyar encyclopaediát megalkotta, a szó szoros értelmében is enciklopédistának tekinthető, de Erdélyben a valóság átvilágítása, rögzítése és továbbörökítése valamiféle írói kötelesség is volt mindig. Így gondolkoztak az emlékírók, a „levélíró” Mikes Kelemen is, majd Bánffy Miklós, Benedek Elek, Kuncz Aladár vagy Kós Károly, és a későbbiek közül is többen, a nem eléggé számontartott, de Szávai által joggal nagyra értékelt Méliusz Józseftől egészen Székely Jánosig, vagy sorolhatnám akár a maiakat is.

Szávai Géza sokszínű munkássága azért egységes mégis, azért súlyos és megkerülhetetlen, mert amint valahol ő is utalt rá, egyfajta „világregény” fejezeteit írta és írja ma is. Minden könyve egyszerre rész és egész. Végigkövethettem ezt a pályát hol egészen közelről, hol távolabbról, meg-megállva olyan címeknél, mint a Kivégezzük nagyapádat, a Séta gramofonzenére, az Aletta bárkája, a Múlt évezred Marienbadban, a Csodálatos országokba hoztalak vagy a Makámaszútra, de bevallom, rögeszmésen újra meg újra visszatérek ahhoz a lenyűgöző művéhez, amely a leginkább „enciklopédia”: a Székely Jeruzsálemről van szó.

Az erdélyi – és ezáltal általánosan magyar, európai stb. – identitásviharok, identitás-konfliktusok, identitás-keveredések, identitás-tragédiák tankönyve ez, és ugyanakkor kiemelkedő szépírói teljesítmény.

Esszéregény, ahogy a szerző is meghatározza. Benne van sok minden, amit az erdélyi történelemről tudnunk kell, és közben ízig-vérig mai könyv, sőt, önéletírás is valójában. A történelem folyamán sok drámát megélt szűkebb pátriáját írja meg ebben Szávai, a Székelyföldnek egy csücskét, ahol aztán a kommunizmus vége felé völgyzáró gátat építettek, és az egyik települést teljesen elárasztották. Szörnyű metafora lehetne ez: a múltról azt szoktuk mondani, hogy elsüllyedt, pedig a múlt ugyanott van most is, csak belepte a víz vagy a felejtés.

Identitás-enciklopédia egyébként Szávai Géza egész életműve, akkor is, ha éppen Japánban vagy Svájcban játszódik a történet. Az általa alapított PONT Kiadó könyvei is részei egy identitás-enciklopédiának. Van-e, lehet-e racionálisabb, „felvilágosultabb” cél irracionális eszmék közt tévelygő korunkban, mint a CONFLUX program, amely arra szolgál, hogy Európa eme állandóan fortyogó keletibb fertályának íróit, magyarokat, románokat, szlovákokat, németeket, oroszokat és másokat fordítsák le egyidejűleg minél több nyelvre? 

Váltogatta a formát, a témát, a műfajokat is olykor Szávai Géza, de nem csapódott ide vagy oda, és nem váltott célt. Nem mondott le arról, hogy ebben a sok nyelvű, sok kultúrájú, sok álmú Európában meg kell fogalmaznunk magunkat, és meg kell találnunk a helyünket. Tudom, hogy örök elégedetlenként ő úgy véli, ez még mindig nem sikerült teljesen. Egy írónak valószínűleg így kell éreznie. De én olvasóként – és barátjaként immár ötven esztendeje – nem így gondolom.