Szabó T. Anna: Aranykor [Képalá]

Bánhegyesy Antal: Ceauşescu

A Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ és a Margó Irodalmi Fesztivál idén első alkalommal hirdette meg közös irodalmi pályázatát a 36. Magyar Sajtófotó Kiállításhoz kapcsolódóan KÉPALÁ címmel. Hányféle történet rejlik egy-egy fotóban? Elmesélhetők életek egy-egy kép alapján? Mit sűrít magába egy sajtófotó? Hogyan tehet széles körben láthatóvá egy-egy szimbolikus történetet egy sajtófotó és/vagy egy irodalmi alkotás?

A kiírók felkértek 10 szerzőt, hogy írjanak rövid prózát az exponáláskor lezárt történetekből, a szövegeik pedig a Könyvesblogon is olvashatók lesznek. 

A felkért írók: Darvasi László, Grecsó Krisztián, Nagy Gabriella, Németh Gábor, Szabó T. Anna, Szécsi Noémi, Szöllősi Mátyás, Térey János, Tóth Krisztina és Totth Benedek.

Szabó T. Anna: Aranykor

Betölteni az űrt a hatalomban, szívben, koponyában. Berendezni, berendezkedni. Rendszer.

Kitölteni arannyal, cirádával, indával, kristállyal, perzsával, függönnyel, lámpával, kárpittal, képpel. Kitölteni haraggal, paranccsal, kitölteni gőggel, dölyffel, úr lenni végre. A folyton részeg apa szétpofozott, összevert, megfogdosott, kihasznált fia bárkit és bármit elpusztíthat ezentúl. Visszaad minden megaláztatást. Arany toll, arany csap, aranybudi. Szabadon választ.

Végigtekinteni a végtelen birtokon, ameddig a szem ellát, ameddig a fekete kocsi elvisz, mind saját. A haza szent földje, ó én édes népem. Ott lenni a tankönyvekben, befurakodni a szerelmesek közé, megkapni minden nő alázatát, áhítatát, számon tartani minden magzatot. Résen lenni állandóan. Megelőzni minden intrikát, kivégezni minden kritikát, bebörtönözni minden ellenséget, befogni minden szájat, csak a bolondét nem lehet, a bolondot leszedálni, lekötni, rikácsoljon csak tovább a falnak, miféle ős patkányt emleget szegény szerencsétlen, miféle meg nem gondolt gondolatot, miféle csillagok rácsait, erkölcsi rendet - szájon ütik, a vér szivárog, mint hülyék orcáján a nyál.

Idegnyugtató tapéta, arany és bézs. Diszkréten fénylő, mintás mozaik, a magán-moziterem barnás bársonya, intarziás diófa-asztalok, puffadt párnák a megfáradt fenék alatt, bámulni a bátor cowboyokat. Náluk csak Kojak lazább, az amerikaiknál sokkal ravaszabb görög gyerek, a népi hős, a maffiózók és verőlegények réme. Így kell helyt állni a tengerentúlon. Ha fogadna Nixon, pont ilyen elegánsan kell majd állni mellette, lássa mindenki a világpolitikai tényezőt, a vadkeleti királyt.

Népek házát építeni: magunknak. A házam a váram. Beköltözni az államgépezetbe. Palotát emelni, nagyobbat, mint a Fehér Ház, lerombolni érte minden egyebet. Cirádás bútorok. Faborítású folyosók. Lakkszag, festékszag, bronzszobrok, szőnyeg nyeli el a lopódzók lépteit, bőségtál, dús gyümölcsök, fél asztalt beborító virágköltemény. A rokokó szék kényelmetlen, de hát a nép érdekében tűrni, reprezentálni kell.

Pávák a fali mozaikon körben, és pávák rikoltozása odakintről, szörnyű, de el kell viselni, egy királyi villa parkjához hozzátartozik. Agyon kéne lőni végre azt a rohadt madarat, de nem szabad, lőni csak hízlalt medvére, csak szarvasra szokás, mosolyogni a zsákmány felett boldogan, diadalt ülni, megszemlélni a véres terítéket. Ütemes taps és hurrá. Mennyi bőr, mennyi toll, mennyi trófea. Évtizedeken át. Világhíres vadász, világhíres szerző, világhíres tudós, diktátorok barátja, népének atyja, nacionalista szabadságharcos.

Stadionokban formagyakorlat és tapsorkán, trikolór, népgyűlés, menetelés, viszik a buszok a tömeget. Hozzák a napokig elkülönített, fertőtlenített, kisuvickolt, hibátlanul szép gyerekeket. Senkit nem engednek közel, csak a válogatott mosolyokat, a megfélemlített vagy agymosott híveket. Árad a szeretet. És nő veszély. Nem paranoia, dehogy. A nép érdekében kell óvatosnak lenni. Golyóálló üveg mögül nézni a meccset a szülőfaluban emelt stadionban. Résen lenni, mert sugaraznak, megmérgeznek. Bunkert kell építeni. Mindenhol ott van az idegen elem.

Az ellenség. Azok a rohadt gondolkodók, azok ugrálnak mindig, azok beszélnek, azok terjesztik a hazugságot, a külső-belső mételyt. Munkás-paraszt országot csak a nép fia vezethet! Gyűlölni az értelmiséget. Kézben tartani az oktatást. Nincs gyülekezés, nincs függetlenség, nincsenek civilek, mindenki egy zászló alatt menetel, a gyerek egyenruhát kap, karszámot a ruhájára, hogy bármikor azonosítani tudják, pionírnyakkendőt, amit bármikor meg lehet szorítani a nyakán, az ő érdekében, hogy ne lehessen idegenszívű huligán. Mindenki egyformán, hisz mindenki egyenlő. Mindenkinek egyenlőképpen jár a besúgó szomszéd, a poloska a lakásába, a kötelező pártgyűlés, a hazavédelmi lőgyakorlatok, a békereferendum, a fázás, a megaláztatás, az éhezés. A gyógyszerhiány, az ágyhiány, a betegség, a hulló vakolat, a halál.

Kivéve a rokonokat és üzletfeleleket. Azoknak villa és akadémikusi cím jár, miniszterség, focicsapat, kiküldetés, pénz. A népnek a propaganda, a harsogó hóra, a sport, a transzparensek. A nagyság ígérete, a nagyság álma: van, ki ellenáll, aki naggyá teszi a megalázottakat. Aki felemeli őket, és még Moldáviát is visszaszerezi egyszer. Nagyok legyünk vagy szabadok, ez itt a kérdés.

Ahol félelem van, ott hazugság van, ahol hazugság van, ott félelem.

Ordító tömeg. Lövések. Hosszú csend.

Az igazság mi? Átlag huszonöt év. Vagy negyven, de mindig fordul a kocka. Aki fent volt, aláhull, aki lent volt, felkapaszkodik, hatalom hatalomra hág. Karácsonyi girlandok márvány diktátorsíron, nemzetiszínben. Fénymásolt Nagyrománia-térkép lefóliázva. Elcsukló szavalat, ó jaj dicső apánk, megöltek ellenségeid, aranykorunk voltál, te áldott. Reményünk voltál te – a rendszer csak szükséges rossz volt, a lényeg a biztonság. Kell a kemény kéz. Határok közé zártál, de megvédtél minket. Rabok voltunk, de legalább tudtuk, mit hoz a holnap. Gyere vissza, vezérünk, gyere vissza.