Stephen King: Joyland, fordította: Soproni András
Európa Könyvkiadó, 2014, 320 oldal, 2632 HUF
A-
Első mondat: Akkoriban, hetvenhárom őszén volt ugyan kocsim, többnyire mégis gyalog jártam át Mrs. Shoplaw Heaven’s Bay-i Tengerparti Panziójából a Joyland Parkba.
A Joylandben is megvannak a Stephen Kingre jellemző olyan toposzok, mint a visszatekintés az évtizedekkel korábbi eseményekre, a különleges képességekkel rendelkező kisgyerek, a felnőtté válás a természetfelettivel dúsított közegben, a hétköznapokban lappangó fenyegetés, mégis frissebbnek, elevenebbnek hat, mint szinte bármit, amit az utóbbi 10-15 évben írt. Ez pedig nem kis teljesítmény, figyelembe véve 66 éves korát és negyvenéves karrierjét.
A húszéves Devin Jones 1973-ban (abban az évben, amikor megjelent King első regénye, a Carrie) szegődik el nyárra egy Joyland nevű vidámparkba Észak-Karolinában. A fiatal fiúk szívszakadásával veti bele magát új munkájába: élete első szerelme éppen elhagyta. Devin azonban ezen a mágikus helyen hamarosan új ismeretségeket köt, amik elfeledtetik vele fájdalmát. Érdekes, izgalmas, szeretettel és veszélyekkel teli ismeretségeket: egy magányos nővel, és az ő haldokló, „látó” fiával, és persze a vidámpark személyzetével, akik közül többen meg vannak győződve róla, hogy Joylandet egy régen meggyilkolt lány szelleme kísérti.
A Joylandet műfajilag a krimibe a legkönnyebb beletuszkolni, bár mindenfajta műfajiság (különösen a csak nagyon perifériálisan megjelenő horror) másodlagos benne. King életről, halálról és felnőtté válásról mesél, és van egy olyan sejtésem, hogy a „kötelező” mystery- és horrorelemeket inkább csak azért szőtte bele a sztoriba, mert ezekben a stílusokban érzi a leginkább otthon magát, így ezek keretei közt tud a legjobban megnyilvánulni. Egyébként viszont a legfontosabb az, hogy a Joyland egy édeskeserű, a lehető legjobb értelemben vett nosztalgikus hangvételű mű egy férfi életének legszebb, legszomorúbb, legfurcsább és legveszélyesebb évéről.
A könyv minden betűjén érezni, hogy King pontosan tudja, miről beszél. A szerelem vakságának, fájdalmának, irracionalitásának, bódulatának ábrázolása kínosan pontos, és ha valaha is kétségeink támadnának afelől, hogy a szerző bizony túl van már egy s máson, akkor ezeket a kétségeket rögtön eloszlatják a fiatalsággal, az öregedéssel, a nőkkel, a férfiakkal kapcsolatos éleslátásai. Majd’ minden oldalon van egy idézhető megjegyzés az életről – nem amolyan bullshit, coelhósan csöpögős, fontoskodó módon, hanem egyszerűen, elevenbe találóan. Ha King mond valamit a világról, amögött intelligencia és tapasztalat van, nem pedig a szavakkal való maszturbálás.
Persze a Joylandben megvan az a kellemes, ponyvakrimis hangvétel is, amit az eredeti borító sugall (alaposan megtámogatva a vurstlis életmód ábrázolásával), a fináléban pedig megkapjuk a vidámparkos-viharos-óriáskerekes finálét gyilkossal, fegyverrel, szellemmel, meg mindennel, amire egy igazi King-rajongó vágyik, de a könyv elsősorban mégis az emberi érzések ábrázolásában jeleskedik. Abban, ahogy Devin összetört szívének darabkáit rakosgatja össze, ahogy továbblép, ahogy felnő, ahogy megismeri magát az Életet, annak minden örömével, tragédiájával – és persze a halállal – együtt. Szép, eleven és szomorú, és még az is lehet, hogy az olvasó szíve is meghasad egy picit az olvasása közben.
A Joyland nem egy fáradt, rég inspiráció nélkül maradt horroríró csekkéhségének menetrend szerinti megnyilvánulása, hanem egy olyan tapasztalt, érett és bölcs ember krimidrámája, aki nagyon sokat tud az életről.
