Stephen King: Carrie
Európa, 284 oldal, 2013, 2592 Ft
Minden az első menstruációból ered: a vér, a bosszú, a bűntudat, a harag, a halál, az őrület – a telekinézis. Nem a világ legkifinomultabb metaforája, de kétségkívül hatásos. Carrie 16 évesen „vérzik” először, iskolája zuhanyzójában, az őt megvető többi diáklány körében, és hála vallási fanatikus anyjának, aki a menstruációt Isten büntetéseként fogja fel, fogalma sincs, mi történik vele. A koncepció, hogy a menstruáció, vagy tágabb értelemben, a felnőtté válás egyfajta hatalomhoz vezet, már 1974-ben sem volt új, elég csak az X-Menre gondolni – de jó kétezer évvel ezelőttről is vannak feljegyzések, amik a nők ciklusonként „megerősödő” szexualitásának szent erőt (ananku vagy shakti) tulajdonítanak. Stephen King első publikált regényében a kóros és erőszakos vallási elfojtások gyűlnek és gyűlnek, míg a dolgok rendjét teljesen felborítva kirobbannak, átvitt és szó szerinti értelemben is elpusztítva azt az egyetlen, zárt, kis világot, amit a főhősnő ismer. (A témák – mind a természetfeletti, mind az elfojtás – sokszor visszatérnek még Kingnél, legegyértelműbben a Tűzgyújtóban).
KAPCSOLÓDÓ ANYAGOK
A nő abszurd misztériuma: a könyvben Carrie számára az első horrort biológiájának következő fokozatba kapcsolódása jelenti, a nyomasztó, elvakult vallási tébolyban való nevelkedésnek köszönhetően a menstruáció maga az ismeretlen borzalom – természetesebb neki a tárgyak elmével való mozgatása, mint a havi vérzés. Mi ez, ha nem elbaszott világnézet?
A zuhanyzójelenet fantasztikusan merész és naturális felütés, King nem is írhatta volna meg jobbkor. Akkoriban éppen kezdtek elterjedni a természetfeletti témájú horrorok (és sikeres filmadaptációik): pár évvel vagyunk csak a Rosemary gyermeke és Az ördögűző után. De ezekben a botrányos sztorielemek ellenére is volt valamiféle klasszikus elegancia és tekintélyesség. A Carrie viszont durva, profán energiával hasít bele a kisvárosi diákok hétköznapjaiba, meztelenül menstruáló lányra dobált tamponokkal, teljes szexuális tudatossággal, mellekkel és vallási őrülettel. Meg egy fél város kiirtásával.
Stephen King írt jó néhány remekművet, némelyik közülük még jobb is, mint a Carrie. De egyikben sincs ehhez fogható nyers, szikár erő. Ironikus, hogy a szerző nem szereti a könyvet (eredetileg abba is hagyta pár oldal után – a felesége halászta ki a kukából, és vette rá, hogy folytassa). Kiforratlannak tartja, pedig ez a szűk 300 oldal (egyik legrövidebb regénye) sokkal erőteljesebb, hatásosabb, zsigerekig hatolóbb, mint számtalan későbbi szófosó papírnehezéke.
A megfordított Hamupipőke-történet
A könyv szerkezete mesteri. A tucatnyi szereplő szempontjait váltogató narratívát dokumentumszerű könyv- és újságrészletek, riportok, rendőrségi jelentések és meghallgatások szövegei szakítják meg. Ezek az inzertek nem csak a karakterek hátterére világítanak rá jobban, hanem borzasztó ómenként szolgálnak, és türelmetlen várakozásra kényszerítik az olvasót, akinek egyszerűen muszáj zabálnia az oldalakat. Ugyanis már az elején tudjuk, hogy szörnyűség van készülőben, több szereplő haláláról korán értesülünk, és talán még a könyv harmadán sem vagyunk túl, amikor King „megsúgja”, hogy a fináléban több száz chamberlaini lakos hagyja majd ott a fogát. Az előreutalások rendkívül alattomosan pumpálják a feszültséget, de az olvasó „megváratásának” művészete (mert ez már az) a fináléban éri el csúcspontját.
A bál Carrie számára valóra vált álomként teljesedik ki, de abban a pillanatban, hogy lezúdul a disznóvér, King idegtépő szempontváltások sorozatát lépi meg, és egy rakás mellékszereplőn és dokumentuminzerten végigmegy, mielőtt visszatérne a vérrel borított főszereplőhöz (furcsa, hogy a könyv legmarkánsabb, legemlékezetesebb „vizuális” elemét, a teljesen vörös arc közepén világító fehér szemeket, egyetlen filmes feldolgozás sem vette át – Carrie arcát mindegyikben csak részben fedi vér). A már-már elviselhetetlenül hosszú és feszült felvezetés után a pokol, a horror, a vég olyan intenzitással szabadul el, amilyenhez hasonlót bajosan találni King életművének még legjobban sikerült műveiben is. 
És az egésznek a szíve maga Carrie. King trükkje, hogy a szörnyeteg egyáltalán nem szörnyeteg, a szerencsétlen, fanatikus anyja által lelkileg megnyomorított lánnyal az első pillanattól fogva teljesen együtt érzünk, és még a mészárlás során sem tudunk elvonatkoztatni attól, hogy ő is áldozat. Egy szerencsétlen lány, akit az arrogáns, ignoráns tinédzserek gonoszsága túllendített a holtponton – megtört, és képességei miatt most a világ vele törik. Nincs hová mennie, nincs mit csinálnia: az otthon és az anya egy kilátástalan rémálom, a bál volt a fojtogató közegből való menekülés egyetlen lehetősége – miután azt is elveszik tőle, az eleve emocionálisan zavart Carrie számára csak az marad, hogy minden dühét és frusztrációját kifelé irányítsa. Szívszorító, ahogy az egyik túlélő, Sue (akinek ironikus módon pont lelkiismeret-furdalása és jóindulata vezet a tragédiához) a véres, tüzes, pusztító káoszt, és az odavezető utat ezekkel a banálisnak hangzó, mégis mélységesen igaz szavakkal írja le: „Gyerekek voltunk.”
A Carrie, King szavaival élve, egy megfordított Hamupipőke-történet, egy brutális, kegyetlen mese, amiben az álmok egytől-egyig a lángok martalékává lesznek. És pont attól olyan jó, hogy végtelenül szomorú. Nem biztos, hogy King legjobb könyve, de az biztos, hogy a legtragikusabb.
Az első megfilmesítés
A könyv eleve szép sikerére a mindössze két évvel később érkezett első filmadaptáció még rátett néhány lapáttal, és az író ezzel úton is volt a horror mestere cím elnyeréséhez, akkorra már megjelent második remekműve, A borzalmak városa is, amit World Fantasy-díjra jelöltek. Az 1976-os adaptációt Brian De Palma rendezte, és a fináléig, amiből (az új filmhez hasonlóan) teljesen kimarad a város elpusztítása, meglehetősen hűen követte a regény cselekményét. De ha belegondolunk abba a sok-sok nüanszba, mellékszálba, karakterábrázolásba és háttérsztoriba, amire a filmben már nem volt idő, akkor tűnik csak fel igazán, hogy King milyen hihetetlenül sok információt sűrített a rövidke könyvbe, hogy milyen hihetetlenül gazdagon mesélte el a történetet.
A film szépen magán viseli a Hitchkock egyik legnagyobb tisztelőjének (és sokak által epigonjának) tartott De Palma rendezői kézjegyeit, és végig fenntartja a figyelmet és a feszültséget, bár az eredeti tragikus erejét nem tudja átadni, és csak két alkalommal tud igazán lenyűgöző lenni. Az első természetesen a zuhanyzójelenet (mindenki úgy emlékszik, ezzel kezdődik a film, pedig nem, csak a tényleges nyitány, amikor a lányok röplabdáznak, és Carrie-t csúfolják, teljesen felesleges), amiben a címszereplő félénken, gőzbe burkolózva, nyüzsgő, nevetgélő társaitól minden létező vizuális módon eltávolodva fürdik. A második pedig a töréspont, a vödör lezuhanása. De Palma bámulatos képi/hangulati megoldásokkal, brutálisan választja el egymástól a csillogó, mosolygós, tökéletesen gyermeki hercegnőálmot a véres, megalázó, sokkos, borzalmas rémálomtól. 
A telekinézis cool, itt az új adaptáció
A filmnek készült egy (szerencsére) kevésbé ismert, szóra sem érdemes folytatása 1998-ban (A düh: Carrie 2), illetve a könyv nyomán született még egy hasonlóan jelentéktelen, minden szempontból rémesen amatőr tévéfilm 2002-ben, és egy 1988-as, pocsék kritikákat begyűjtött színpadi musical. Utóbbit tavaly felélesztették, átírták, és már sokkal jobb fogadtatásra talált – idén és jövőre is több előadást tartanak belőle Amerikában. Most pedig itt az új adaptáció: a címszereplőt a jelenlegi tizenéves amerikai színészek talán legtehetségesebbike, Chloë Grace Moretz, anyját pedig Julianne Moore alakítja.
Kimberly Peirce, az 1999-ben díjak özönét begyűjtött A fiúk nem sírnak rendezője szépen, finoman, érzéssel meséli el Carrie hányattatásait, és anyjával való ambivalens kapcsolatát. Emocionális szempontból sokkal kifinomultabb és hatásosabb az új verzió, mint a ’76-os, ráadásul a menstruáció és a telekinézis kapcsolatára is szorosabb (a természetfeletti képességek csak Carrie első vérzése után jelentkeznek). A főszereplők remekelnek, és a stáb többi tagja is nagyszerűen teljesít, talán csak a gonosz csínt kitervelő Chris-Billy páros halovány, ami nem csak színészi, hanem forgatókönyvi mulasztás is (a szkriptet egyébként Roberto Aguirre-Sacasa írta, aki a 2000-es évek közepén képregényekkel kezdte a pályafutását). A film nemcsak King eredetijéből, hanem az első adaptációból is merít, Carrie anyja például ugyanúgy végzi, mint De Palmánál – a csendes szívleállítást úgy látszik, senki nem tartja elég drámainak.
Végül az új Carrie az ígéretes kezdet ellenére azon bukik el, hogy a telekinézist coolnak, a címszereplő finálébeli pusztítását pedig már-már perverz, örömteli elégtételként ábrázolja. Az utolsó percekben így pont az a bensőségesség sérül, amiben Peirce filmje mindaddig sokkal jobban teljesített elődjénél – fontosabb a „szuperképességek” trendi bemutatása, és Carrie mesterkélt mentegetése (nem is beszélve a folytatást duplán előkészítő idiotizmusokról), mint a dráma kiteljesítése.
Az 1976-os marad a legjobb Carrie-adaptáció – de igazán lenyűgöző még nem készült.
