Minden vicces, és semmi sem az, de jó lenne, ha Rejtőt végre a pad felett is mernénk olvasni. A Sorvezető fókuszában ezúttal a humor, ami nem egyenlő a komolytalansággal. Baráth Katalin és Cserna-Szabó András után Sopotnik Zoltán válaszolt.
A humor szinte minden esetben iróniává alakul, szigorodik, vagy éppen szelídül. Nálam. A nyelvi humor, a reflektált természetesen. A szójáték (is), amit sokáig nem nagyon szerettem, mert annyi silány szójátékot olvastam hajdanán versben. Ma is sokat olvasok. Mármint silány olyanokat, meg ilyeneket is. Sokan estek bele ebbe gödörbe, még a klasszikusok is. Csak ők elegánsan estek, máshogy nem is tudnának, mármint nyelvileg. A másik meg az, hogy hibázni kötelező.
Az irónia árnya kilép a falból, a hátam mögül kúszik előre, és nagyon kell vigyáznom, hogy ne vegye át az irányítást, ne egye meg a személyiségemet. Nem is szójáték, legalábbis nagyon remélem, hanem nyelvjáték az enyém. Talán rafinált, remélhetőleg összetett, de egy biztos: nem direkt. Az önreflexió felől jön, meg a kétely felől, ami nagyon fontos. Olyan sokat mondom ezt, hogy még a végén nem látok mást a versben, és dühöngök, hogy mi a francnak osztom ki állandóan a saját kételyadagomat, meg hogy ez a kiosztott adag minden kiosztásnál növekszik egy kicsit. És akkor jön a világvégi nagykép: az én iróniámért bezony meg kell küzdenie az olvasónak, nem nagyon, csak egy kicsit. Mert én akkor is hiszek az olvasó megküzdetésében, ha sokan az ellenkezőjét karcolják, mondjuk egy tehetséggondozó ajtajára, vagy a küszöbre. Hogy a palánták minden lenézésnél lássák.
Ráadásul olyan geci vagyok, hogy néha a cinizmusban is hiszek, persze megfelelő kontextusban. A nyelv is geci, tehát, mondom magamnak olyankor, én is lehetek az. Majd hosszan elszégyellem magam, és meg is korbácsolnám a hátam, ha elég elkötelezett lennék, hogy azért, ácsi. Talán az iróniám onnan jön, hogy anno éppen friss nevelőapám karácsonyi ajándéka A nyomorultak három kötete volt. Lehettem vagy tíz. Pont az, pont nekem. És akkor ez beégett a pszichémbe vagy mibe. Majd’ halálra röhögtem magam, de a halálra röhögés alatt ott volt a szomorúság, meg a komor sötét figurája, aki nevetett velem, de az a nevetés olyan volt, hogy lejött tőle a rút tapéta a lakásban.
A cikk eredetileg a Könyves Magazin 2017/5. számában jelent meg.
Fotó: Kabai Lóránt
