Minden vicces, és semmi sem az, de jó lenne, ha Rejtőt végre a pad felett is mernénk olvasni. A Sorvezető fókuszában ezúttal a humor, ami nem egyenlő a komolytalansággal. Elsőként Baráth Katalin válaszol.
„[A] kritikusok nem ismerik el az erőfeszítést, ami képes rávenni a közönséget, hogy a nevetéstől összecsinálja magát. Szerintük sokkal nagyobb érdem megmutatni valakit szenvedés közben. Csakhogy ettől még nem leszel nagyobb művész, mint az, aki meg tudta csinálni a Csupasz pisztolyt. Megríkatni könnyű az embereket: ölj meg egy kutyát.” (Vulture)
Idei évem jó részét azzal töltöttem, hogy négyszer írtam meg egy vígjáték forgatókönyvét, ide-oda sodródva a feltételezett közönségízlésnek és a saját(omnak vélt) humorérzéknek való megfelelés kényszerei között, végeredményben sikertelenül. Szóval pillanatnyilag csak egyetérthetek Judd Apatow, a kortárs amerikai mozgóképes komédia keresztapja fönti megállapításaival. A humorérzék komplikált készség, igazán viccesnek lenni pedig komoly meló. Viccesnek lenni a magyar irodalomban ezen fölül is extrán kockázatos, a mindenkori kánoncsinálók ritkán tolerálják a humort, talán csak Örkénynek és Esterházynak sikerült ezzel a púppal a hátán is beslisszolni a klasszikusok közé. A Nagy Magyar Irodalom leginkább sírva eldalolt nemzeti-egyéni sorstragédiákban utazik.
Csakhogy a humorérzék egy ösztönnel határos életforma, ami fölbecsülhetetlen szerepet tölt be a túlélésben. Már csak ezért is ér föl történelemtagadással kirekeszteni az emlegetett sorstragédiák ellenére is életben maradt magyar kulturális örökségből. Ami engem illet, nevetés nélkül bízvást beledöglenék az életbe, így hát nem vagyok hajlandó elhagyni a komikus momentumokat a szövegeimből. Még ha emiatt is tűnik néha úgy, hogy szándékosan érvényesülésellenes, már-már kamikázeirodalmat csinálok (könnyed! krimi! női főhős! uramjézus: női szerzőnév, ráadásul a sajátom!). Márpedig a kánonszelet szembepisálni… nos, mondjuk úgy, legtöbbször meghozza a gyümölcsét.
De a humorérzék – szerintem a legtöbbünk számára – létkérdés. Kénytelen vagyok tehát tovább komolytalankodni, és ezt a magatartást merem ajánlani a komoly irodalmároknak is. Olvasói tapasztalatom ugyanis, hogy a humor minden ellensúlya nélkül, fullba nyomni a drámát megöli magát a drámát is. És csak reménykedni lehet, hogy a dráma halála úgy hat majd a közönségre, mint egy cuki kiskutyáé.
A cikk eredetileg a Könyves Magazin 2017/5. számában jelent meg.
