Minden vicces, és semmi sem az, de jó lenne, ha Rejtőt végre a pad felett is mernénk olvasni. A Sorvezető fókuszában ezúttal a humor, ami nem egyenlő a komolytalansággal. Baráth Katalin után Cserna-Szabó András válaszol.
Nekem a művészetben a humor a legfontosabb. Persze, ostobaság az ilyesfajta kijelentés, mert ez éppen olyan, mintha azt mondanám, nekem a házban az ablak a legfontosabb. És mi van például a tetővel? Az nem fontos? Ha nem lenne tető, fejünkre esne a hó meg az eső. De azért nekem mégiscsak a humor a legfontosabb a művészetben. Ha valamiben nincsen humor, akkor én már le is pattantam arról a műről. Nyilván, amikor humort mondunk, sokféle dologról beszélünk egyszerre. Mert egész más mondjuk a rejtői és a kafkai humor. Tarantino véres humora, Moliére morális humora, Esterházy intellektuális humora, Rabelais vaskos humora. Woody Allen vagy Botero vagy az A. E. Bizottság. Mind más-más, de fantasztikus humorérzékek. Az összes humorban egy közös pont van: a szerző kívül kerül önmagán, kívülről szemléli magát.
Én sokszor elmondtam már, hogy úgy érzem, a humor nálunk gyanús dolog. Főleg az irodalomban. A sznob elitista azért fél a humortól, mert félreérti – azt hiszi, a humor egyenlő a komolytalansággal. Pedig nem. Nincs komolyabb dolog, mint a humor. Karinthy teljesen komolyan gondolta, hogy a humorban nem ismer tréfát. Mert a humor nem tréfadolog. Kundera egyenesen azt állítja, hogy „a regény nem az elmélet, hanem a humor szelleméből született”, „a regény művészete Isten nevetésének visszhangjaként jött a világra”. Valami ilyesmit mond Szerb Antal is: Rabelais és Cervantes felfedezték a földi világot, „és úgy találták, hogy nincs értelme. Ezen a meglepetésen mulattak olyan kétségbeesetten”. És Swift is. És Gogol is. És Hašek is. Nálunk Rejtő pad alatti olvasmány volt mindig is, Hazai frenetikus humorát még mindig alig értjük, Karinthyt korholjuk, hogy eljópofáskodta a tehetségét. Még nem értjük Hamvas talán legjobb esszéjét sem, mert nem ismerjük Arlequint, aki valóban az emberiség főalakja, a bolond, aki Isten trónusában – fején csörgősipkával – hahotázik, tótágast áll, és hosszú orrot mutat, és akinek nevetése mögött ott a melankólia – mert aki nem szomorú, nem igazi bolond.
A cikk eredetileg a Könyves Magazin 2017/5. számában jelent meg.
