Kontinensek és századok, valóság és mese között szövi sűrűre legújabb regényének szálait Salman Rushdie. A Két év, nyolc hónap, huszonnyolc napban dzsinnek és távoli leszármazottaik vívják mitikus csatájukat a modern kori New Yorkban, miközben a háttérben a Józan Ész és a Fanatikus Hit feszül egymásnak. Ha mindez úgy hangzik, mintha az ősi legendák, a múlt századi képregények, és a kortárs fantasyk olvadnának fel egyetlen műben, akkor nem is járunk annyira messze a valóságtól, Rushdie regénye ugyanis egy tökéletes irodalmi mashup, rengeteg egymásba fonódó történettel, és szerencsére még épp elviselhető mennyiségű parabolisztikus bölcselkedéssel. Rushdie új könyve nem tökéletes, mégis nagyon jól példázza, hogy szerzője a mai napig nagyon tud mesélni. A Két év, nyolc hónap, huszonnyolc nap a hét könyve.
Az utóbbi idők egyik legszimpatikusabb irodalmi hősét Mr. Geronimónak hívják: valójában nem is ez az igazi neve, hiszen indiai bevándorló, amúgy meg egy katolikus pap balkézről született fia, a Geronimo név pedig Amerikában ragadt rá, ahol kertészként dolgozik. Feleségét néhány éve veszítette el, amikor az asszonyba belecsapott a villám, azóta egyedül tengeti életét. Az eseménytelen napok sorát egy furcsa jelenség szakítja meg, Mr. Geronimo ugyanis egy napon azt észleli, hogy lába nem érinti a talajt, és bármit csinál, néhány centivel mindig a föld fölött lebeg. Nem ez az egyetlen bizarr dolog, ami ezekben a napokban a földlakókat sújtja: akad, aki madárra változik, más szarvasbikává. Egy napon a Times Square-en sétálgató emberekről eltűnik minden ruha, egy kisbaba fekélyekkel borítja a rosszakaratú emberek arcát, egy nő kezéből pedig gyilkos villámok lövellnek elő. A „fantasztikum betört a mindennapokba”, a pánik pedig pestisként terjed szét az egész világon.
Salman Rushdie: Két év, nyolc hónap, huszonnyolc éjszaka
Fordította: Greskovits Endre, Helikon Kiadó, 2015, 300 oldal, 3490 HUF
A furcsaságok kora azonban csak a nyitánya volt annak, ami ezután következett: a világokat elválasztó pecsétek ugyanis összetörtek, a hasadékok megnyíltak, az addig Tündérországban éldegélő és az időt folyamatos promiszkuitásban töltő dzsinnek kiszabadultak, és uralmuk alá akarják hajtani az embereket. Egyetlen komoly ellenfelük van, a szépséges dzsinníjahercegnő, Dunjá, aki a fődzsinnek szeretőiből lett azok legfőbb ellenlábasa. Tulajdonképpen vele, és 12. századi szerelmével, a filozófus Ibn Rusd történetével kezdődik maga a regény, a legfőbb harcot pedig évszázadokkal később az ő leszármazottaik vívják New Yorkban. A dzsinn kontra ember deathmatch hátterében azonban ideák és filozófiák feszülnek egymásnak: míg ugyanis a 12. századi Ibn Rusd gondolkodásának alappillérét az értelem, a logika és a tudomány adja, és kitűzött célja, hogy ezeket az ideákat összebékítse az Isten, hit és Korán szavakkal, addig évtizedekkel korábban elhunyt szellemi ellenfele, a perzsa Ghazáli mindvégig azt bizonygatja, hogy „Isten univerzumában az egyetlen törvény az, amit Isten akar”.
Ibn Rusd alakjában amúgy nem nehéz A sátáni versek miatt a poklok poklát megjárt Rushdie-ra ismerni: a kegyvesztett filozófusnak saját korában írásait betiltották, könyveit elégették, a fanatikusok nyomására pedig száműzték a városból, ahol addig élt. Mint ahogy nem nehéz beazonosítani a regénybeli biflákat, akik „A. távoli országában” a külföldi invázió visszaverése után betiltották a
„festészetet, szobrászatot, zenét, színházat, filmet, újságírást, hasist, szavazást, választást, individualizmust, véleményeltérést, örömöt, boldogságot, biliárdot, borotvált állat (férfiakon), női arcot, női testet, női képzést, női sportot, női jogokat”.
És nem kell nagy asszociációs készség, hogy kitaláljuk, kik vagy mik azok a parazitadzsinnek: a hóhér fajtájúak például „nőket köveznek meg sivatagi helyeken”, az öngyilkos merénylő típusúak „hagyják, hogy gazdatestük katonai támaszpontokon robbanjon fel”, a „tébolyult, paramilitáris, tankokban ülő kelet-európai parazitadzsinnek utasszállító repülőt szednek le az égről”.
Rushdie a kortól, földrésztől, világlátástól, vallástól független fanatizmust állítja szembe a ráció erejével, anélkül ugyanakkor, hogy különösebben állítana bármit is. Könyvében legfeljebb reményének ad hangot, és olyan közhelyekre futja tőle, melyek szerint „minden fontos csata a gyűlölet meg a szeretet konfliktusa”, illetve „ragaszkodnunk ahhoz a gondolathoz, hogy a szeretet erősebb a gyűlöletnél”. Hogy története mégis működik, sodor és visz előre magával, az éppen magának a történetnek, és az azokban megbúvó további sok kicsi történetnek köszönhető. Vitathatatlan, hogy Rushdie még mindig nagyon tud mesélni, és modern kori Seherezádéként pödri és szövi és fonja tucatnyi szálon saját ezeregyéjszaka-meséjét (az 1001 motívuma nem csak a címben, de magában a történetben is többször visszaköszön).
A meseszövetet lehántva azonban a végkifejlet nem több annál, mint amit bármely szuperhősös, a Rossz és a Jó párharcára kiélezett akciófilm prezentálni tud, ráadásul az utópisztikus jövőből visszaemlékezve Rushdie-Seherezádé még bőven a csúcspont előtt lényegében el is spoilerezi a nagy egymásnak feszülés végkimenetelét. Ráadásul, míg a nagy mesélés közben is figyel arra, hogy se az emberi, se a dzsinnek világa ne tűnjön homogén masszának, szereplői között mégis kevés olyan van, aki igazán sokszínű, fejlődésre képes, 3D-s alakként tűnhetne fel. Az igazi kivétel az idősödő kertész, Mr. Geronimo figurája, az „Indiából való indián”, akiről saját apja is sokáig úgy gondolta, hogy nem igazán a család része, és akit később se lehetett egyetlen skatulyába sem begyömöszölni. Talán nem véletlen, hogy – a dzsinnszármazástól és a föld fölött lebegéstől függetlenül – éppen őt színezte a legéletszagúbbra a sikerrel és fatvával sújtott Rushdie.