Parti Nagy Lajos: Mi történt avagy sem
Magvető, 2013, 232 oldal, 2392 HUF
Fotó: Valuska Gábor
Egy szomorú országról, annak elképzelhetetlen, de mégis valóságos lakóiról írt Parti Nagy Lajos 27 novellát, amiket a Magvető íi címmel adott ki, amiről mi jókat írtunk. Pár hete a Petőfi Irodalmi Múzeumban a 60. születésnapját ünnepelték, most egy szomorú országról, az irónia határairól, az együttélésről kérdeztük emailen az írót.
"A legjobb tréning a valóság", emelik ki sok helyen az új könyvének egy mondatát. Az íróknak elég mostanában a valóságot figyelniük, annyi hihetetlen és elképzelhetetlen dolog történik. Ön is edzésben van most, jól gondolom?
Jól, bár az új könyvnek ezt a mondatát nem én mondom, hanem az egyik szereplőm -- tudálékos, hülye kijelentése egy tudálékos, ellenszenves figurának. Ezért és ezzel adtam a szájába. Ezzel az erővel azt is mondhatta volna, hogy a víz nedves. Ami a kérdést illeti, mi mást kéne-lehetne figyelni az írónak, mint a valóságot, ami körülveszi, s amivé odabent ez a környülség alakul. Nyelvvé, mondjuk. Hogy hihetetlen dolgok történnek benne? Persze, mindig is azok történtek, csak nem kerültek fel percek alatt a hálóra, így az íróknak lehetett némi illúziójuk afelől, hogy olyasmit találnak ki, ami nincs a valóságban. Pedig mért ne lenne meg a „valóságban", ahogy minden és mindennek ellenkezője. Bodor Ádám mond valami olyasmit, hogy az író addig kínlódik, amíg kitalálja a színtiszta valóságot. Ettől még a hogyan az az íróé. Hogy a valóság vagy a létezhetőség elemeiből mit és hogyan rak össze, formál meg, az rá vall, mint az írisze, az ujjlenyomata. S az ismételhetetlen. Ha az edzést úgy érti, hogy korábban elképzelhetetlen dolgok esnek meg, hihetetlen folyamatok zajlanak a magyar közéletben, akkor igencsak edzésben vagyok, már csak magyar meseileg is.
Az irónia határai a kötet első novellájának a címe, és annyit elárulhatunk mindenkinek, hogy a történetből tényleg az derül ki, hogy van egy pont, ahol már nem lehet ironizálni. Mi történik velünk, ha megszűnik az irónia?
Nem tudom, eddig nem szűnt meg, s fogalmam sincs, mi lenne, ha. Nem szűnik meg. Nem hiszem. Ami újra és újra kitermelte a huszadik században, a távolságtartás, illetve az önvédelem, arra továbbra is nagy szükség van. Félek, hogy még nagyobb mint a hetvenes-nyolcvanas években, hisz nagyon hasonlóak a vacakságok, sunyiságok, a látszatdemokrácia, a látszatműködés kellékei. Csak az a vége volt a létezett szocializmusnak, s voltak remények, legalábbis illúziók, ez meg itt és most, hát nem is tudom. Illúzióim aligha vannak, bár az, hogy írok, dolgozom, akár egy szép illúziónak is tekinthető. A cím persze, hogy nem véletlen, a rosszkedvről szól, s arról, hogy jóval kevésbé hiszek a tehetetlenség e szelíd fegyverében, mint harminc éve. De az irónia határa ez esetben nem egy vonal, inkább egy széles, övezet, zóna, tartomány.
A novelláiban leírt társadalmunkban már senki nem tud normálisan gondolkodni, fura szabályok lettek fontosak, A kis Adonisban a nagymama mindenkinek meg akar felelni, ezért egy ártatlan cigányt vádolnak meg. Mi lesz ennek a frusztrációra és szorongásra épülő együttélésnek a következménye?
Nehéz kérdés, még többes számban is, hogy „mik lesznek" a következmények. Tán az, hogy lassan az együttélést felváltja az egymás mellett élés, mikor a másikról, a másról, főleg a lejjebb lévőről, nyomorultabbról (és mindig van nyomorultabb) még kevésbé kell tudomást venni. Ezek lassú és bonyolult változások, rétegről rétegre, helyzetről helyzetre különbözőek. Hősnőm, egy kisember, egyszerűen hagyja magát sodortatni a közhangulattal, mely a nettó hazugságot egy magasabbrendű igazságnak fogadja el. Mit tudja ő, mondja magának is. Azok ott fönt, csak jobban tudják, hogy mit látok én a saját szememmel. Ahol a Cipollákra van kereslet, azok meg is jelennek, jobb-rosszabb kivitelben és minőségben. Az meg, hogy mi a normális – hát, arra nehéz felelni.
A nagymama, a cigány, a BKV-s, a törpe, a hullamosó, Kulesch, aki Kutasra módosítja nevét: sok valóságos, színes, de mégis fiktív karakter, akiket az internet sötét sarkaiban vagy a zsúfolt villamoson ismert meg? Velük kapcsolatban az izgat, hogy egy-egy szóból, mondatból kezdi építeni karaktereit?
Hol így, hol úgy. Olykor van valami mag, történetcsonk, olykor csak egy szó van, netán egy mondat, sokszor csak a fehér papír és a határidő. Most konkrét eset nem jut eszembe, de lehet az internet, lehet a villamos, egy agresszív mozdulat, egy morranás, de ezek az esetek mind fikciók, nem történtek meg velem. S hogy mondat vagy történet? A mondat hamar valami történetféle lesz – amelyben, abban ahogy az érintettek elbeszélik, ott a karakter –, a történet meg eleve mondat, szó, nyelv. S az egész úgyis a papíron dől el, nézegetem, próbálgatom, tologatom, élem velük az életüket a beszédükön keresztül, aztán valamivé összeáll. Tulajdonképpen ezek megint monológok, mint az előző két novelláskötet írásainak zöme is, én alig narrálok, rájuk bízom, hogy rajtam keresztül vélekedjenek egymásról.
"Szomorú ország ez? Szomorú" – olvasható az egyik novellaindítás. Az egész kötetből árad az általános szomorúság. Korábban a nyelvi játékai miatt némi távolságtartást éreztem a tárggyal szemben, és ezzel együtt sokkal több humort és reményt is, de ezek a novellák annyira velünk történnek, hogy nem érzem már a távolságot, és így a reményt se, hogy valami változni fog.
Ez szándékos, ha tetszik, tudatos. Igen, ez egy szomorú ország, ahol persze meg lehet találni az emelkedettséget, a vígságot, a derűt, mindent, de én most nem erre voltam kíváncsi. Pontosabban nem erre álltak rá az antennáim. Hanem a képtelenre, a rosszra, a torzra, a keserűen nevetségesre, ami már észre sem vétetik, annyira mindennapi. S nincs több vigasz, mint hogy megírom. Valóban kopárodtak, sprődebbé lettek a szövegek, nem bánom, így akartam, nem igyekeztem elfedni a kedvem, s a csökkenő reményemet, hogy valami is változni fog. Nem fog, mert ezt, ami van, a többség még mindig elfogadja normálisnak, a dolgok rendjének. Sőt, már semmi viszonya nincs hozzá.
Az utóbbi években felerősödött a közéleti líra és próza. Vannak, akik hátat fordítanak a közéletnek, vannak, akik aktívan részesei, ahogy ön is. A legutóbb például a Hír24-en fejezte be L.Simon László miatt a blogolást. Mi a feladata, kötelessége vagy felelőssége ma egy írónak?
Volt, illetve van a Hír24en egy Poszt itt című krecli, felület, ez tavasz óta létezik, ebbe hívtak meg, negyedmagammal, hogy időnként írjunk rövid bejegyzéseket, akármiket, ezekből állt a rovat. Tehát nem egy nyílt blogoldalra írtam sokakkal együtt blogokat. Ezen az élesen, szókimondóan kormánykritikus felületen egyszercsak megjelent aktív posztittolóként az Orbán-rezsim egyik fő kultúrpolitikusa, úgy, hogy erről bennünket, legalábbis engem senki meg nem kérdezett. Igaz, ha kérdez, akkor se tudok mást mondani, mint amit írtam. Hogy én ezt így nem. Ami a feladatot, kötelességet és felelősséget illeti, nem tudom megmondani, mi „az írónak" általában. Úgy érzem, nekem az a felelősségem, hogy megtegyem, amit jónak, helyesnek látok. S ha van feladat, az annyi, hogy beszélni arról – ki-ki a maga egyszeri módján –, ami körülvesz, lásd a valóságot az interjú elején. Beszélni művekkel. Én is ezen igyekszem. De ha megkérdeznek, akár közéletről, politikáról is, nem csinálok úgy, mintha nem lenne véleményem. Igyekszem nem félni.
Néhány hete Spiró György azt nyilatkozta, ne várjanak az olvasók tőle már hosszabb, A fogsághoz hasonló munkát. Mit várhatnak az olvasók öntől a jövőben?
A könyvhétre megjelenik az összes magyar mese egy kötetben, nem tudom pontosan, százötvenvalamennyi lesz, ahogy számolom. Három éve lesz áprilisban, hogy elkezdtem. A választások táján mindenképpen befejezem.
Mit olvas mostanában, amit bátran tudna ajánlani olvasóinknak?
A szegénységre, a szomorú országra tekintettel Borbély Szilárd Nincstelenekjét (A Könyvesblog is a hét könyvének választotta - a szerk.). Rémületesen aktuális, noha majdnem fél évszázada játszódik, az örök, máig meg nem haladott kádárizmusban.
