Nádas Péter Gombosszegen (fotó: Valuska Gábor)
Nem Nádas Péter műfaja az ünneplés, ezért 75. születésnapja alkalmából nem is őt, hanem a mondatait ünnepeljük. Nádast az élete irodalmi tárgyként kevéssé érdekli, az egy másik kérdés, hogy a magyar irodalom talán legérzékenyebb írójaként mindent rögzít, és mivel az érzékelés határait keresi, emlékrekonstrukciókon keresztül fejti vissza az emlékfoszlányokat, ezért nem meglepő, hogy a születéséről is olvashattunk már: az anya “egy szál könnyű selyemruhában villamosozott be a kórházba”, miközben “a hamburgi 101. tartalékos rendőrségi alakulat épp azon volt, hogy a világ hallgatólagos egyetértésével felszámolja a mizoči gettót”. Az emlékezet mindent megőriz, az emléknyomok továbbélnek.
A születésnap alkalmából arra kértünk tíz kortárs írót és költőt, válasszanak ki egy mondatot a Nádas-életműből, és meséljék el, miért olyan emlékezetes nekik.
Bán Zsófia
„Ha nem megy másként, vagy nemcsak nem megy, nem is lenne másként, őrlángon tartja az ember a másikat a tudatában.” (Világló részletek, II/497)
Hiába toppant az ember dühében, rosszabb esetben ordítozva toporzékol, miután is előadás alatt ki kell kísérni az embert a ruhatárhoz, tessék megnyugodni, nincsen semmi baj, már hogyne volna baj?! és ekkor újra, de már a naftalinszagú kabátok közönsége előtt dührohamot kap, vagy még ennél is kínosabban, csak lemondóan legyint, jelezve mintegy, hogy ember embernek értetlenje, s ugyanazzal a mozdulattal a feledés homályának engedve át a másikat, mert ha nem megy, hát nem megy, megfeszülni végtére is nem fogunk, nem tudunk hídba lemenni az óceánra, szintén nem rodoszi kolosszusként két lábbal két külön kontinensen állni, s hasonlóképpen nem jön, hogy az alvilágból felpikulázzuk a holtakat, de akkor mégis, mi a bánat legyen (ne legyen), és ahogy piszmogunk, végül csak meglátjuk, hogy békésen világít egy kékes-lila őrláng a sötétben, mutatja magát, szellőtől se rezdül, és akkor még egy, és még egy, és még egy, míg őrlángba nem borul az egész vidék. Mert ha nem megy másként, akkor így.
Csordás Gábor
„S amikor e nyíláson kitekintve hirtelen minden elsötétedik, mert barlangunk nyílására a szívás és a behatolás ellentétes késztetéseitől hajtva, és nem is egészen szimmetrikusan, hanem valamelyest félrecsúszva, egy másik háromszög tapad, megtörténik hát a csók, akkor egyenesen olyan érzésünk támad, mintha az egymásba forduló szájbarlangok sötétjében Isten egyik szeme Isten másik szemébe tekintene.”
Ez a mondat az Emlékiratok könyve második kötetében, a 2015-ös kiadás 243. oldalán olvasható. Annak a fejezetnek a vége felé járunk, „Amelyben Theának elmeséli Melchior vallomását”; egy erdei séta és egy erotikus feszültségekkel teli beszélgetés után Thea és az elbeszélő játékos dulakodása egy Trabantban – ez egyébként a gyermekkori történetszál egymás testét próbálgató svábhegyi kiskamaszait idézi emlékezetünkbe – egy vártatlan-várt csókba torkollik.
A mondatot lezáró, egyszerre paradox és börleszk kép, mintha Isten egyik szeme Isten másik szemébe tekintene, már a regényrészlet folyóiratbeli közlésekor (Jelenkor, 1984. december) bonyodalmat idézett elő, a szedő ugyanis – vagy a nyomdai korrektor? – Istent mindkétszer Istvánnal helyettesítette – a hasonlat tehát úgy hangzott, mintha István egyik szeme István másik szemébe tekintene. Ez persze nem kevésbé paradox, jóllehet nem annyira börleszk; a szedő vagy korrektor valószínűleg öntudatlan tévesztésének mégsem ez lehetett az oka – szedett ő már ennél nagyobb képtelenségeket is –, hanem a szorongás, amely Isten nevének láttán elfogta. A párt lapját, a Dunántúli Naplót is ugyanabban a nyomdában szedték ugyanis, és abban szigorú pártbizottsági utasításra kerülni kellett minden vallásos vonatkozású jelzést vagy utalást, például tilos volt olyan fotót megjelentetni, amelyen templomtorony látszott.
Amikor ez a teológiai börleszk és anatómiai paradoxon elhangzik, mi már egy száj barlangjában vagyunk, és ebből a sajátos nézőpontból éljük át a csók első mozzanatát, a két száj érintkezését. Mégpedig a mi szájunk nézőpontjából, onnan nézve kifelé – bármit is jelentsen ez a többes szám első személy. A csók maga két oldallal előbb, az állkapocs reflexes ellazulásával kezdődik, és a legutolsó mondat kivételével a fejezet végéig tart. Barlangban vagyunk tehát, a szájunk barlangjában. Platón híres barlang-hasonlata kell hogy az eszünkbe jusson erről, Az állam hetedik könyvéből, amely szerint egy barlang sötétjében raboskodunk, a barlang szája az egyetemes ideákra nyílik, amelyeknek azonban mi csupán az árnyképeit ismerhetjük meg.
Csordás Gábor: Egy nyomozás olvasata
A Könyves magazin Nádas-számához arra kértük a Világló részletek szerkesztőjét, Csordás Gábort, hogy írjon arról, milyen élmény szerkesztőként elmerülni Nádas Péter szövegeiben. Fotó: Valuska Gábor Szerkesztőként regényt olvasni általában nem nagy élvezet.
Csakhogy a barlang ezúttal az én sötétje; a saját énjét az ember a szájával és a szemével érzékeli. Énje úgy tölti be a testét, ahogy érzékeny nyelve a szája üregét; és amit a szemével lát, az utalja őt vissza nézése középpontjához – ahhoz, aki lát. A száj is, és a szem is a közölhetetlen egyedi felől nyílik az egyetemesre. Három oldallal később a szöveg is megerősíti a Platón-utalást: „A száj ugyanis éppen olyan szervi kis kapuja, egyetemesre nyíló biztosítéka a testnek, mint amilyen szellemi kis kapuja és egyetemeshez kapcsolódó biztosítéka a képzelet.” (kiemelés tőlem) Mindez együtt visszavisz minket Platón hasonlatának feltehető tapasztalati forrásához, nevezetesen, hogy a szájüregünkben érzékelt Én sötétjéből nézünk ki egy fénnyel, színekkel és formákkal teli világba, amelynek árnyképei vetülnek a retinánkra (énünk belső falára), és amelybe ebből a sötétségből sohasem juthatunk ki.
Ahhoz persze, hogy belülről nézzünk kifelé, elbeszélőkként előbb be kell jutnunk a saját szánkba. És akkor már azt is el kell beszélnünk, mit találunk odabent. Ebben viszont egy négyszáz évvel ezelőtti elbeszélő lesz a társunk és talán kalauzunk, bizonyos Alcofrybas Nasier, polgári nevén François Rabelais, aki Pantagruel szájában tesz egy sétát a hasonló című regény 23. fejezetében, ilyeténképpen: „Besétáltam, mint a Szent Bölcsesség templomába Konstantinápolyban, és akkora sziklákat láttam, mint a hegyek Dániában, a fogai lehettek, azt hiszem, és nagy réteket és nagy erdőségeket, hatalmas és tágas városokat, akkorákat, mint Lyon vagy Poitiers. Az első személy, akivel ott találkoztam, egy káposztát ültető atyafi volt” stb. Nádas leírása óhatatlanul emlékezetünkbe idézi Alcofrybas kalandját. A barlang-hasonlat paradox tragikumát így a börleszk komikuma oldja, és ez a kettő olvad eggyé Isten egymásba néző két szemében; aminthogy az egész műben mindvégig finom egyensúlyban van a tragikus és – a sokak által észre sem vett – komikus látásmód.
Forgách András
„Nem volt levegő a levegőben…” (Saját halál)
Ezt az egyszerű mondatot – amelyet olvasva, de inkább visszagondolva rá, egycsapásra megértettem, hogy mit jelent az, amikor – egy ismert klisét alkalmazva, vagyis megkerülve a valódi leírást – azt mondják valakiről: „levegő után kapkodott”: ezt a kristálytiszta képletet, ezt a tovább nem egyszerűsíthető, szubatomi részecskét, ezt az írói Higgs-bozont, a halálközeli létezés lehetetlen mozzanatának megragadását – még soha senki nem írta le Nádas Péter előtt. Pedig egyszerű megfigyelés, és azt gondolnánk, hogy bárki, akivel hasonló megtörtént, rögzíthette volna már. A teljes mondat, amit bonyolultabb időszerkezetbe helyez a „volt” és „lett” konfrontációja, így szól: „Nem volt levegő a levegőben, ez lett a gondom.” Nem sokkal később pedig az áll a szövegben finom tárgyilagossággal: „Néztem az embereket az utcán. Nekik volt a levegőben megfelelő mennyiségű levegőjük. Észre nem vették, hogy pontosan annyi van nekik, amennyi a lépéseikhez szükséges.” A leheletfinom egyszerűséget, ami abból a tapasztalatból származik, hogy valamit először tapasztalok, és még ezt a tényt is meg tudom fogalmazni – a semmilyen irodalmi mintából nem meríthető saját tudást ünneplem ebben a mondatban.
Nádas Péter - Az eltűnőben lévő város krónikája
Forgách András és Nádas Péter (fotó: Valuska Gábor)Nádas Pétert 2014-ben kérte fel a Litera, hogy egy éven keresztül írjon havonta 2flekken rovatukba egy cikket, ebből a felkérésből született Az élet sója című rövidke folytatásos regény (a hét könyve is volt nálunk,...
Ugyanez a motívum a Párhuzamos történetekben is felbukkan, és azért idézem ide, mert jól mutatja, mi történik, mikor az író saját tudását egy, nem mellékesen, női szereplőjének kölcsönzi:
„Nincsen levegő a szobában, nincsen levegő, nincsen levegő a levegőben.
Jaj, ezt nem fogják kibírni a csontjai, szétpattan. Látja mások levegőjét, nekik van, ami neki nincsen.
Istenem, milyen boldogok az emberek. Mennek az utcán, és észre sem veszik, hogy van levegőjük.
Jaj, ez valójában nevetséges, hiszen nincsen honnan levegőt venni a levegőből. Vagy nincsen benne oxigén.
Még tudja, látja, másoknak van levegőjük, csak éppen neki nincsen levegője már, elvették, nem jutott.”
Amilyen egyszerű és tiszta mondat, lehetne egy általános iskolai olvasókönyv mintamondata.
Földényi F. László
„Nagyon sajnálom.”
Nem ez a mondata áll hozzám legközelebb. Mostanában azonban, legalábbis tavasz óta, ha a könyveire, vagy akár személyesen őrá gondolok, visszatérően ez tolakszik minden más mondata elé. Évtizedekkel ezelőtt egy másik mondatával voltam hasonlóképpen. Az így hangzott: „Nem.” Az is sokáig visszacsengett a fülemben, elnyomva minden egyebet. És mint most ez, annak idején az is úgy hatott, akár egy torokban megrekedt gombóc: se ki, se be. Az radikális lezárása volt mindannak, ami megelőzte. Egy egész életé. Egy család történetéé. A folytathatatlanság kinyilvánítása. Egy családregény vége. 1977-ben ezzel a mondattal végződött: „Nem.” Négy évtized elteltével a Világló részletek így végződik: „Nagyon sajnálom.” Közvetlenül előtte Európa 1956 utáni sorsáról van szó, az illúziók feltartóztathatatlan porladásáról. E záró mondat azonban nemcsak erre vonatkozik. Hanem a polgári liberalizmus évszázados magyarországi vergődésére és csődjére is. Meg egy generáció életére. Meg a családja életére. És persze leginkább az ő saját személyes életsorsára. Egyszóval mindenre. 1977-ben még csak ennyi állt a regény végén: „Nem.” Amiből azt is ki lehetett hallanom, hogy: „Másként talán igen.” E mostani, negyven évvel későbbi utolsó mondatból már csak ennyit hallok ki: „Nagyon sajnálom.” Minden felindulás vagy dac nélkül. Illúziótlan lezárása mindennek. Nem alkalmas a vitára. Csak elfogadni lehet.
Kemény István
Már a kérdés felvetése is a lehetetlent súrolja – melyik a kedvenc Nádas Péter mondatom –, válaszolni pedig lehetetlenség. Melyik a kedvenc hullámom? Visszakérdeznék: nem kaphatnék legalább egy óceánnevet, hogy a másik kettőnek a hullámai között ne keresgéljek fölöslegesen? Persze nem kérdezek vissza, idő sincs rá. Legyen a Csendes. Úgyis azt olvasgatom hónapok óta. Ez Nádas Péter Világló részletek című önéletrajza. Ezt választom azért is, mert ebből szerettem meg Nádast. Régebbi műveit tiszteltem, olvastam lenyűgözve, éreztem mellettük eltörpülni magamat, igen, igen, ilyen egy nagy írót, a világ egyik legjobb élő íróját olvasni, ráadásul szerencsére magyar eredetiben. De nem szerettem. Úgy éreztem, azt mondja nekem Nádas, hogy nézd, olvasó, leteszem eléd a világot, ez itt a világ, nem több és nem kevesebb, és ha neked más a véleményed, akkor hiba történt, és a hiba benned van. És sokszor volt más a véleményem, mint az övé. Sokszor éreztem, hogy bosszant, provokál, ellentmondásra ösztönöz, de mit vitatkozzak egy óceánnal, akkor is neki van igaza, ha téved. Most a Világló részleteket olvasva megértettem, hogy honnan beszélt Nádas mindig is, honnan indult, és hova érkezett meg, honnan világlik. Már nem azt érzem, hogy egyedül vagyok hagyva egy óceán partján, hanem itt van velem a parton egy másik ember is, Nádas Péter maga, és egyenként mutogatja nekem a legkedvesebb hullámait. Közöm lett egy óceánhoz, személyes közöm. (Két kis hullám, majdnem csak ötletszerűen: Ideák és utópiák nélkül egyszerűen elpusztul az ember. Regrediálhat, misztikához és mágiához folyamodhat, amikor racionalizmusával és pragmatizmusával már nincsen el, de az állatvilágba nincsen útja vissza.)
Fotó: Valuska Gábor
Krusovszky Dénes
Középiskolás voltam még, meglehetősen keveset tudtam arról, hogy milyen egy jó mondat, pláne egy jó regény, viszont faltam a könyveket. Kamaszos lenézéssel igyekeztem elfordulni mindentől, ami nem a legmagasabb rendű szépirodalom volt, de hogy mi a legmagasabb rendű szépirodalom, azt ideges tapasztalatlansággal próbáltam kitapogatni. Valami határozatlan düh fortyogott bennem a könnyűség iránt, az irodalom elleni megbocsáthatatlan bűnnek tűnt minden rossz sor. Egy alkalommal rituálisan – habár egyedül végzett rituáléként meglehetősen esetlenül – elégettem egy Danielle Steel könyvet, sajnos már nem emlékszem rá, hogy melyiket. Azóta persze szégyenkezve emlékszem vissza erre az incidensre, igaz, nem mondhatom, hogy Steel-rajongóvá váltam volna közben. Mindezt csak azért említem, mert kevéssel ezután egy tanáromtól a kezembe kaptam három vékony kötetet azzal, hogy ha majd elolvastam őket, akkor elkezdhetünk irodalomról beszélgetni. Kertész Sorstalansága, Konrád A látogatója és Nádastól az Egy családregény vége volt ez a három könyv. Olyan váratlanul tárult föl előttem az irodalom egy addig ismeretlen, új mélysége, hogy azután a saját addigi sznobériám is röhejes színészkedésnek tűnt rögtön. Valamilyen módon azóta is ezt az élményt keresem, de csak a legritkább alkalmakkor sikerül újraélnem. Néhány évvel később ilyen alkalom volt az Emlékiratok könyve olvasása is, ráadásul ez az olvasás mintha azóta sem ért volna véget, időről-időre kiszámíthatatlanul visszatér, folytatódik, megtörténik újra. Éppen ezért, hiába tűnhet túl kézenfekvő választásnak, mivel folyton hallom a visszhangját, ezt a Nádas-mondatot kell most ide másolnom:
„Ilyen egyszerű, igen, ilyen egyszerű volt minden.”
Péterfy Gergely
„Olyan közegben láttam át a magam mögött hagyott életet, amely a maga időbeli tagoltságával az időtlenség beláthatatlan űrjében helyezkedett el. Ahová most lám, hazataláltam.” (Saját halál)
Hogyan lehet a leglidércesebb egyedi tapasztalatot általánossá és univerzálissá téve kifejezni a próza nyelvén, hogy közben ne egye meg az irodalmat a filozófia fogalmisága? Így. Előáll egy életveszélyes lebegés, amelyet csak Nádas mondataiban élvezhetünk: érzékiség és intellektualitás magashegyi, zauberbergi elegye.
Nádas Péter dolgozószobája (fotó: Valuska Gábor)
Schein Gábor
„Tetők, kémények fölött, a szemcsés végtelenben, elmosódott, széltől fútt, kicsi léghajó.”
Egy leíró mondat, egy kép A fotográfia szép történetéből. A szem rejtélyekkel teli, különös működése az irodalomban. A szem működése Nádas Péter mondataiban. Itt szerkezetileg minden áttekinthető és kiegyensúlyozott. Három dolog jelöli ki az égi teret, és három jelzőt kap a léghajó. Így lesz teljes a kép. Mert hiszen teljes a kép, a közelség és a távolság, az emberi és az emberen túli, a megmaradó és az elmúló, a statikus és az elúszó egyetlen zárt látványba van foglalva. Összetartoznak, egyik értelmezi a másikat. Ha bármi hiányozna a mondatból, megbomlana a rend. De van itt egy különös jelző. „Szemcsés végtelen”. Ez a jelző Nádas Péter vízjele itt. Innen lehet tudni, hogy ezt a mondatot senki más nem írhatta. Szemléletes, pontos szó. A határról érkezik, onnan, ami már alig tudható. Ilyen volna a végtelen anyagszerkezete. Így töri a fényt. A próza tere azonos a látás terével, a látásáéval, amit a pontos tudás határokat felnyitó igénye működtet. Lehet szó az emberről, az ember nélküli térről, a külsőről és a belsőről, a milyenség szenvtelen kérdése mindent pontos látvánnyá tesz. Röntgenkérdés. Milyen az ember, milyen tér, a külső és a belső, milyenek a kapcsolataik? A magyar prózamondat Nádas Péternél jutott el a benne foglalt tudás kiterjedésének végső határáig.
Selyem Zsuzsa
„Anya nincs. Ez egy siralmas illúzió. Én megértem, de te valami olyasmire vágyakozol, ami nincs. Isten sincs. Ezekkel az illúziókkal az embernek előbb vagy utóbb le kell számolnia. Nincsen sem védelem, sem tekintély; autoritás, vagy hogyan kell magyarul mondani.”
Ágost mondja ezt a legendás szerelmeskedés közben Gyöngyvérnek a Párhuzamos történetekben, Az ész csöndes érvei című fejezetben. Az egyetemes, fokozhatatlan árvaságról beszél neki, miközben benne van. Addig, ameddig eltartottam magamtól ezeket a kietlen kijelentéseket, szerelmeskedésük beteljesültségét sem érthettem. Nem fogtam fel, hogy mennyire szerethette abban az egy pillanatban az a szépnek kitalált férfi azt a szegénynek elképzelt nőt, hogy ilyeneket mond neki. Mert ezek számomra lassan a másik iránti végletes bizalom szavai lettek, bizalom abban, hogy van annyira érett, hogy el bírja viselni, és van annyira erős személyiség, hogy ne legyen szüksége védelemre, tekintélyre, autoritásra, vagy hogyan kell magyarul mondani. Edelsheim Gyulai Ilona édeskés, felelősség-hárító memoárját Nádas így jellemzi: „Mintha egészen halkan azt kérdezné, miért nem szeretitek még jobban magatokban a szolgát.” Az értelem, a logika, a tények, a nehezen hozzáférhető valóság diszkvalifikálása valami önáltató érzelgés kedvéért szolgát csinál a megszólítottból. A szerelem minden efféle szentimentalizmus ellentéte. Mindezzel párhuzamosan elkezdtek a száraz ágosti mondatok élni bennem, az ő idegensége a magyar nyelvben felismertette velem, hogy az érzés, amit mindig is éreztem, de nem volt rá szavam, az az, hogy valójában nincs is anyanyelvem, árvanyelvem van, körülbelől innen indulva aztán megírtam Anya nincs című elbeszélésemet, két gyerek naplója az eltűnt anyáról, s ez egy időre visszatartott a haláltól.
Nádas Péter megírta Magyarország egyetlen könyvét
Fotó: Valuska Gábor Megjelent végre az év legsúlyosabb irodalmi alkotása, Nádas Péter memoárja, a Világló részletek, ami 1300 oldalával szó szerint beszakítja az asztalt. Érzékeny és sűrű prózája minden szempontból az ellentéte az uralkodó zeitgeistnak: végtelenül pontos, többszörösen ellenőrzött, mélyen humánus, önreflexív, kritikus, bizonytalan, megértő, kíváncsi és európai.
Sirokai Mátyás
„Őszintén remélem, hogy úgy halok meg, hogy előtte még ki tudok takarítani.” (Világló részletek)
Nádas Péter fenti mondata nem a dallamosak, a felkavarók, a kígyózók vagy a bölcsek közül való. Személyes a maga egyszerűségében, mélységének pedig – véleményem szerint – elsősorban nem is a halálhoz vagy a pedantériához van köze.
Önéletrajzi jellegű műveiből kiderül, hogy Nádas nagy gyakorló, legyen szó futásról („Futottam tavaszi esőben, havazásban, szárazon illatozó erdőkön át, futottam virágzó vadcseresznyék között hideg teliholdnál. Nyolc kilométer volt a legrövidebb napi távom, talán huszonegy a leghosszabb.” in: Saját halál) vagy akár alvásról („Ha nem tanultam volna meg gyerekként éberen aludni, akkor mintegy másfél évtized múltán kisoroszi emigrációmban nem tudtam volna tisztességesen elvégezni, mi több sikeresen befejezni a saját freudista és jungiánus önanalízisemet.” in: Világló részletek), nem is beszélve az alkotómunkáról.
Mint a gyakorlás nemes formáihoz általában, az íráshoz is hozzá tartozik munka végeztével a nyomok eltüntetése. Nádas Péter fenti mondata számomra azt sugallja, hogy a gyakorló megközelítésben nincsen lényegi különbség írás és házvezetés között. Sőt, biztos vagyok benne, hogy ez a megközelítés jelentős szerepet játszott abban, hogy Nádas Péter az lett, aki. Lehet, hogy a takarítással kell kezdeni.
