Fotó: Valuska Gábor
A Könyves magazin Nádas-számához arra kértük a Világló részletek szerkesztőjét, Csordás Gábort, hogy írjon arról, milyen élmény szerkesztőként elmerülni Nádas Péter szövegeiben.
Szerkesztőként regényt olvasni általában nem nagy élvezet. Még ha olyan szöveget vesz is a kezébe az ember fia vagy lánya, amelyet megszerkeszteni nem feladata, sokáig újra és újra azon veszi észre magát, hogy csak félig-meddig látja, amit olvas, mert a szöveg eltakarja előle a kilátást.
Egy kivételt ismerek ez alól, Nádas Péter szövegeit. Vagy legalábbis a három nagyregényét. Mindhármat alkalmam volt szerkesztőként olvasni. Az első, az Emlékiratok könyve egyes fejezeteit még úgyszólván menet közben, folyóiratbeli megjelenésük alkalmából. A Párhuzamos történetek szövegét háromszor olvastam el a könyv megjelenése előtt, az olvasás mindháromszor pontosan tizenegy napig tartott. A harmadik regényt – mert regény – tavaly májusban kétszer olvastam szerkesztőként. A Világló részletekről beszélek.
Csak feltevéssel szolgálhatok, miért van az, hogy Nádas regényszövegei a szerkesztői olvasatban is élvezhetőek. Az ilyen olvasat megtorpant, a szöveghez ragaszt, lefékezi a lendületet, kúszva halad előre. Márpedig itt pontosan erre van szükség. Nádas nagyregényei lassú és figyelmes olvasást igényelnek. Még ha mindegyik másként is. Az Emlékiratok mondataihoz olyasféle figyelem kell, mint amikor csukott szemmel próbáljuk a két mutatóujjunk hegyét összeilleszteni. Minden mondatának önmagához kell visszatalálnia. A Párhuzamos történetekben annak a kiolvasásához kell a figyelem, ami a mondatok közötti hézagokban leselkedik ránk. A Világló részletek mondatai pedig úgy tapogatóznak előre, meg-megtorpanva, mint a fűszálak között útját kereső víz.
Nádas Péter megírta Magyarország egyetlen könyvét
Fotó: Valuska Gábor Megjelent végre az év legsúlyosabb irodalmi alkotása, Nádas Péter memoárja, a Világló részletek, ami 1300 oldalával szó szerint beszakítja az asztalt. Érzékeny és sűrű prózája minden szempontból az ellentéte az uralkodó zeitgeistnak: végtelenül pontos, többszörösen ellenőrzött, mélyen humánus, önreflexív, kritikus, bizonytalan, megértő, kíváncsi és európai.
Ezekkel a keresés mozgását leképező mondatokkal Nádas érdekes módon – és persze nagyon is a maga módján – ifjúkora tanítómesterének történetképző eljárását, a nyomozást idézi és eleveníti fel. A különbségek számosak, és nagyon is jellemzőek. Mészölynél, tudjuk, a történetképzés egyúttal a történet eltüntetése is. Ő a történetet, sőt a történet lehetőségét írja szét, nála a nyomozás megsemmisíti tárgyát. Nádas az elbeszélést írja szét, hogy ezen a fáradságos módon eljusson egy lehetőség szerint nem konstruált történetig. Ilyen értelemben töretlenül optimista alkat. De hát, különben hogy is hozhatott volna létre három ilyen hatalmas szövegépítményt?
A vágyott, nem konstruált történet ez esetben a saját élettörténete. Vagy nem is. Talán inkább egy sajátos lelki és szellemi alkat, egy individuális tudat és öntudat keletkezéstörténete; azé, amelyik itt önmaga keletkezéstörténetét nyomozza. Nádas ezúttal önmagával szemben él azzal az igénnyel, amelyet az Emlékiratokról – és egyúttal az akkoriban készülő Párhuzamos történetekről – szólva így fogalmazott meg Mihancsik Zsófiának: „az elbeszéléssel igyekszem arra a szintre érni, amelyen a kollektív és az individuális összenéz”.
Ez egy önéletrajz – önéletrajzi regény? regényes önéletrajz? – esetében elsőként is a családi örökséggel való számvetést jelenti, annak kinyomozását, hogyan folyt bele a személyes alkat és öntudat alakulásába – kötődésként és szembenállásként egyaránt – a családi nevelődés folyamata. Ez a családi örökség Nádas esetében – akárcsak az Egy családregény vége gyerekhőse, Simon Péter esetében – kettős: az apai felmenők liberális elveivel a szülők kommunista meggyőződése áll szemben. Az életvitel szintjén mindkettőben ott a törés. A nagyszülők nagypolgári életmodellje képmutatáson alapult, anélkül nem létezhetett volna. A szülők antifasiszta ellenállói múltjára pedig a diktatúrától megnyomorított funkcionáriuslét következett.
Igaz, hogy mind a liberális, mind a baloldali hagyomány, amellyel Nádas számot vet, a maga karikatúraszerűen eltorzult kelet-európai formájában jelenik meg. Voltak jelentős gondolkodói ennek a térségnek – elég, ha Bibó Istvánra gondolunk –, akik ezt a torzulást egy ideális megvalósulástól való eltérésként értelmezték. Bibó „eltorzult magyar alkat”-ról, „zsákutcás történelem”-ről beszélt.
'Hallgattam és néztem, túl sok dolog jött be a szememen"
Fotó: Valuska Gábor Nádas Péter megtagadta a fantáziálást, hogy megírja kétkötetes emlékírását, ami regényszerűen dolgozza fel az elbeszélő és az őt hagymahéjként körülölelő család, Belváros, Magyarország és az európai kultúra traumákkal teli történetét. Az idén 75 éves író az elbeszélhetőség határait feszegeti, miközben az ön- és énmegismerés legnehezebb, legsötétebb és egyben legszínesebb útján jár.
Nádas – a saját élete terepén elvégzett nyomozása során! – ezzel szemben mintha arra a következtetésre jutna, hogy a kelet-európai, és ezen belül persze különösen a magyar zsákutcás fejlődés csak felnagyítja, exponálja, leleplezi azokat a töréseket, amelyektől se a szocializmus, se a liberális polgári berendezkedés semmilyen ideális megvalósulása nem lehetne mentes. Olyan kollektív örökségről van tehát szó, amelynek folytathatatlanságával most, ebben a történelmi időben minden magyar és minden európai viaskodik, mint Jákób az angyallal, akár tud róla, akár nem. És akárcsak Jákób, úgyszólván a testén viseli e viaskodás bélyegét. Belerokkan. Így érthető az az elszánt tehetetlenség, amellyel Európa lakosságának egyre nagyobb hányada enged a különféle törzsi ideológiák csábításának. Nádas nem mulasztja el saját magán is regisztrálni ezt a csábítást.
Szatirkus hajlamát előszeretettel engedi szabadjára éppen azzal a liberális polgári miliővel szemben, amely érezhetően a legközelebb áll hozzá, a leginkább vállalható hagyomány a számára. A körúton álló úri házban zajló nagymosás leírása nála a polgári életvitel zsigerekig hatoló anatómiáját adja. De nem tagadja meg rokonszenvét az antifasiszta baloldaltól sem, amelynek tragikus önfelszámolását szülei révén személyes élettörténete részeként kellett megélnie.
Bárhonnan nézem ezt a szöveget, bárhonnan húzok ki egy szálat belőle, mindig vele mozdul az egész. Mindennek megvan az ellensúlya, és ezért lebegésben marad. Ez a finoman rezzenékeny komplexitás, a dolgok megoldhatatlan – megoldásra nem szoruló? – együttállásának ábrázolása az, amiért a Világló részleteket regénynek neveztem. És ezzel függ össze, hogy szerkesztőként elsősorban az ismétlések megítélése volt a dolgom. Egy ilyen komplex szerkezet – nyomozati anyag – esetében az olvasónak értelemszerűen bizonyos mennyiségű ismétlésre van szüksége, hogy képes legyen eligazodni. Nádas ezzzel természetesen tisztában volt, ezért jócskán alkalmazott ilyen emlékeztető ismétléseket. Próbaolvasóként nekem kellett azután eldöntenem, hol lehet az eltévedés veszélye nélkül mellőzni egy-egy ilyen útjelzőt.
Némiképpen más értelemben, de regényes az életrajza, és életrajzi sok elolvasott regénye mindenkinek. Élete helyszínei beleivódnak az ott olvasott szövegekbe, mint a rántásszag a ruhába. Az Emlékiratok egyes fejezeteiről nekem örökre a pécsi szerkesztőségi kisszoba fog eszembe jutni a kapubejárat fölött, a Nick-udvarra néző ablakával, a Világló részletekről pedig egy torinói lakás, a tetőablakon beragyogó mediterrán éggel.
A cikk eredetileg a Könyves magazin 2017/2. számában jelent meg.
