Dömötör Endre, Miklya Anna: Quimby
Bookline Könyvek, 2013, 296 oldal, 3990 HUF
Fotó: Valuska Gábor
Hogyan lehet két kemény könyvborító közé szorítani egy olyan zenekar történetét, ami világ életében arról volt híres, hogy nem szereti a kereteket, sőt, mindent megtesz azért, hogy ezeket szétfeszítse? Miklya Anna a Sziget 0. napjára megjelenő Quimby-könyv társszerzője a zenekar történetét regény formájában írta meg, és még egy időgépet is épített, ami visszarepít 1985-be, Dunaújvárosba, amikor Kiss Tibi és Varga Livius egy gimnáziumi osztályba kerülnek. Anna hónapokon át a Quimby-gép segítségével a zenekar múltjában élt, a nyomukban járt, követte őket, megtalálta és magával hozta a Quimby pályafutásának összes őrült sztoriját, és a zenekar kincseit, hogy most az összeset odaadhassa az olvasóknak.
Alakul a Quimby-szakirodalom: a tavalyi év végén jelent meg Kiss Tibi Neonradír című képes életrajza, a Quimby pályafutását feldolgozó riportregény pedig a Sziget nyitónapján lát napvilágot. A két könyvnek van köze egymáshoz? Vagy két, egymástól teljesen független projektről van szó?
A Neonradír teljesen más, mint a most megjelenő könyv, mert az Kiss Tibi saját projektje volt, de lényegében ez adta a bátorságot a zenekarnak, hogy belevágjanak a riportkönyvbe is. A szerzőtársam Dömötör Endre, a Recorder főszerkesztője volt, aki egy szenzációs zenei újságíró, hihetetlenül nagy tárgyi tudással rendelkezik, a Quimby pedig egyenesen a szíve csücske. Már a legelső koncertjeiken is ott volt, amikor még alig ismerte őket valaki. A könyvhöz a legelején még Déri Zsolt és endre interjúzott, utóbbi már másfél-két éve dolgozik az anyagon: irgalmatlan mennyiségű interjút készített a zenekar tagjaival, amiből össze is állt egy riportkönyv. Azonban ebben hiába volt benne az összes jó sztori a zenekar életéből, végül nem bizonyult elég izgalmasnak ahhoz, hogy a fanatikus Quimby-rajongókon kívül mások érdeklődésére is számot tartson, szét kellett válogatni, rendszerezni az információkat, kiszűrni a fölösleget, egyáltalán, valami más formát kellett adni neki.
KAPCSOLÓDÓ ANYAGOK
Gondolom valahol itt kerültél képbe szerzőként.
Igen. A szerkesztőim a Neonradíron együtt dolgoztak Tibivel, kézbe vették az ügyet. Fölajánlották a Quimby-nek, hogy kitalálnak egy jó szerkezetet, és kerítenek egy írót, aki a háttérinterjúk anyaga alapján megírja a történetüket. Ez az író lettem én. A könyv végül nem egy összefüggö riportkönyv, hanem több különböző részből áll. Minden tagról készült egy részletes portré, ami tartalmazza a csak rá jellemző információkat és érdekességeket, van egy hosszú része, ami a lemezek kronológiájával foglalkozik, és végül a kötet jókora részét foglalja el egy regényszerűség, ami kívülről mutatja be a Quimby születését, befutását, csillogását. Egészen napjainkig, sőt, tulajdonképpen még tovább is, mert írtam bele egy időgépet. A lényeg az, hogy a narratíva meseszerűbb, néhol felborul a sorrendiség, vannak részek, ahol maguk sem emlékeztek pontosan, hogy mi mi után történt, vagy egyes tagok másként látták az eseményeket. Ezért mindenképpen jó, hogy nem feltétlenül dokumentumregényként vezetjük a rajongók elé. Így viszont nagyon vicces lett, feszes és izgalmas, tele elképesztő történetekkel, én végigröhögtem, meg persze vannak nagyon nehéz részek is. Hihetetlen egy sztori.
Hogy lett végül regény az interjúkötetből?
Az eredeti verzió, amit kézhez kaptam, jól összeállított anyag volt. Ráadásul Endre a portrékhoz kapcsolódva még két-három órányi interjút fölvett mind a hat Quimby taggal. De elindulni borzalmasan nehéz volt, mert hat különböző hang alapján kellett összeállítani a sztorit: még a régebbi anyagok nagyjából időrendbe voltak helyezve, de ott is rengeteg ugrálás volt, vagy hogy felidéztek egy emléket, amit nem azonosítottak, hogy mikor történt, és nekem kellett visszanyomozni. Az újabb beszélgetések meg még inkább fésületlenek voltak. Szóval jó pár hétig tartott csak az, hogy ültem egy nagy tükör előtt, és alkoholos filccel jegyzeteltem rá az eseményeket évszámok szerint. Aztán elkezdtem írni, és onnantól kezdve a Quimby nekem nem Quimby volt, hanem a főhőseim.
Ezen kívül már megírtál öt regényt, ebből négy meg is jelent, de azok mind teljesen fiktív történetek. A Quimby könyv bizonyos értelemben új műfaj és kihívás volt számodra.
Nagyon jó munka volt, nagyon élveztem. Egy író számára utánozhatatlan érzés, amikor rengeteg megalkotott fiktív karakter után, egyszer csak lesznek olyan szereplők, akik fölhívják telefonon. Az a munkamódszerem, hogy nagyon erős érzelmi kötődést alakítok ki a szereplőimmel, egytől egyig fanatikusan imádom mindet, és amint elkezdtem írni, a szöveg működik: ez történt a Quimbyvel is. Nekem onnantól kezdve nem zenekartagok voltak, hanem a hat teljesen különböző és egyenként imádnivaló karakter. Megírtam egy jó nagy darabot a szövegből, és utána lehívtak Zalaegerszegre, hogy menjek velük, turnébusszal, nézzem meg, hogyan buliznak és aztán hogyan adnak koncertet. Életem legfurább érzése volt, komolyan. Ott álltam a saját főhőseim előtt és ők elmondták a véleményüket a szövegről. Ez valljuk be, eddig nem fordult elő velem. Egyébként pedig ez az egész felkérés különleges a számomra. Némi alkotói szabadságra készültem, mert iszonyúan túlhajtottam magam az utóbbi hónapokban, és nem terveztem semmilyen munkát. Ráadásul kapok az NKA-tól alkotói ösztöndíjat, aminek a vállalását már teljesítettem, ezért elkezdtem lemondogatni a munkáimat, és azon gondolkoztam, hogy angolt fogok tanulni, stb. Ekkor úszott be hirtelen a könyv az életembe, amit csak azért vállaltam el, mert a Quimby nagyon fontos számomra. Ha egy másik zenekar könyvének megírására kértek volna föl, biztos, hogy visszautasítom a szűkös időkorlát miatt.
A Quimby miért ilyen fontos számodra?
Öt éve futok rendszeresen, és nagyjából félévente összeállítok magamnak egy-egy új „futós listát”, ami kb. mindig 20 olyan számból áll, amit szívesen hallgatok edzés közben. A Quimby volt az egyetlen olyan magyar zenekar, aminek néhány száma éveken át kitörölhetetlenül szerepelt a listámon. Nem ismertem a teljes munkásságukat, nem voltam fanatikus, de mégis: számomra a Quimby azt jelenti, hogy bármikor hozzájuk tudom igazítani a lélegzetvételemet. Egy-egy Quimby számot hiába hallgattam meg 180-szor, akkor sem untam meg, kb fizikailag voltam képtelen kitörölni őket a tracklistről. Ezért éreztem úgy, hogy ezt a könyvet muszáj megcsinálnom. Végül nagyon sokat kaptam tőle érzelmileg, de meg is szenvedtem vele. Írás közben maximálisan bevonódok a szövegbe, a történetbe. Ráadásul a szűkre szabott határidő miatt nagyon gyorsan keresztül kellett mennem a történeten, és voltak olyan részek, amik megviseltek. Ezért volt külön jó, hogy tudtam velük sokszor találkozni, voltam koncerteken, meg a próbateremben, hogy volt egy kis időm nézni őket, hogyan mozognak a világukban, egyszerűen, hogy hogyan léteznek, de arra is, hogy átvegyük közösen a szöveget. Amikor például ahhoz a részhez értem, amikor Tibi kezd megborulni, napokon keresztül nem aludtam egy szemhunyást sem. Ott ültem a teraszon hajnali hatkor és azon gondolkoztam, hogy miért kellett ennek a szegény fiúnak éppen inszomniában szenvednie, hát ez szörnyű. Persze közben tudtam, hogy néhány napnyi nem alvás, főleg a tudatmódosító szerek nélkül, közel sincs ahhoz, mint amikor Tibi hetekig ébren pörgette magát. De azért segített a szöveg megalkotásában, csak hát nem volt egyszerű így dolgozni.
Olyan ez, mint egy hollywoodi tündérmese, amiben a két barát, Kiss Tibi és Varga Livius elindulnak vidékről, zenekart csinálnak, népszerűek lesznek, meghódítják a világot, az életük maga a rock&roll, és amikor a csúcson vannak, Tibi összeomlik.
Az egész történet nagyon jó, de nem biztos, hogy hollywoodinak nevezném. Ha hollywoodi lenne, akkor csak Tibi lenne a lényeg, pedig ez egy nagyon bonyolult és összetett társaság, ahol mindenkinek saját szerepe van. De tényleg egy dunaújvárosi gimiből indult a banda fele, úgyhogy ez volt számomra is az első, hogy felültem a buszra, és sétáltam egy nagyot a városban, megbámultam a gimit, ilyesmi. És egy hollywoodi történetben lettek volna pofátlanul nagyratörő céljaik, nekik azonban az egyetlen céljuk hogy jól érezzék magukat a zenéjükkel, ahogy a közönség is, és ez az egyik legszimpatikusabb bennük. Az évek alatt folyamatosan növekedett a koncertjeik nézőszáma, egyre sikeresebbek lettek az albumaik, és azt hiszem, minden újabb elért siker újra és újra őszintén megdöbbentette őket. Nem véletlenül volt Tibi összeomlása sem, azt hiszem, a rengeteg szerben a lámpaláz oldása is benne volt, mindig iszonyúan izgul, még most is.
Aztán másfél év után újrakezdik, és ismét a csúcsra kerülnek…
Volt bennem egy enyhe lelkiismeret-furdalás emiatt, és ezt mondtam is nekik, hogy ha ők valóban az én teremtményeim lennének, akkor ennek a történetnek ott lett volna vége, amikor Tibi összeomlik. Biztos hogy nem élte volna túl ép ésszel Lipótot, ha pedig igen, akkor az tette volna tönkre, hogy a banda nem várja meg, mert ez az egész így együtt elmesélve hihetetlen. Ez mutatja azt, hogy mennyire fontos mindenki a csapatban, hogy ez egy együttműködő, szerves dolog. Meg azt is mutatja, hogy ők sokkal erősebbek és még annál is jobban szeretik egymást, mint amit az ember feltételezne.
A könyv egyébként okozott meglepetéseket egy olyan nagy Quimby-rajongónak, mint te vagy?
Az én Quimby-rajongásom nem terjedt odáig, hogy az első sorban csápoljak minden Quimby-koncerten, vagy elolvassam az összes cikket a zenekarról. Nagyjából annyit tudtam róluk, mint egy átlag magyar: Kiss Tibi és Varga Livius éneklik a dalokat, és rajtuk kívül még vannak páran a zenekarban. Szóval a zenekar története egy teljesen ismeretlen sztori volt számomra. Elég vicces, de életem első Quimby-koncertjét félig a backstage-ből néztem végig most tavasszal. Egyébként arra nagyon kellett figyelnem, hogy ne úgy írjam meg, hogy ez a két frontember regénye legyen, hanem a Quimby mind a hat tagjáé: igyekeztem mind a hat különálló karaktert ábrázolni, és egymás mellett mozgatni őket. Ez amiatt is nehéz, mert nem véletlenül ők ketten a frontemberek, ők beszéltek a legtöbbet az interjúk alatt, meg a találkozások során is. Az évek során cserélődtek tagok a zenekarban, ezért Kárpáti Dódi például csak a regény kétharmadánál csatlakozik a történethez, ez sok fejtörést okozott, hogy hogyan tudnám őt minél jobban bemutatni egy ilyen kicsi részben. A célkitűzésem az volt, hogy az olvasó mindenkiről nagyon határozott képet tudjon kialakítani, és a legfontosabb: hogy mindenkit legalább annyira szeressen, mint én.
Mi a kedvenc Quimby-történeted? Mely részek megírását élvezted a legjobban?
Őszintén szólva, az egyik sztori jobb, mint a másik. Az én kedvencem talán Szilárd bekerülése a zenekarba, az roppant mulatságos, és még állatáldozat is van a végén. Nagyon szép kerek rész, olyan, mint egy novella. A legkedvesebb történet végül nem került bele a könyvbe, mert nem tudtam neki jó környezetet találni, és mindössze egy geg, ezért elmondom. Szóval, a Quimby éppen veszekedik, de borzasztó nagy elánnal, ahogy hat olyan ember tud csak veszekedni, akik már évtizedek óta ismerik egymást. Mindenki különböző karakter, de mindegyiknek nagyon határozott és egyedi véleménye van, amiről meg akarja győzni a többit, és persze mindenki azt gondolja, hogy az ő döntése a legjobb a zenekarnak. Hosszú és cirkalmas körmondatokban győzködik egymást, már órák óta, egyre hangosabban és mérgesebben. Csak Fefe üldögél csendben az asztalnál a vacsorára rendelt és a vita hevében elfogyasztott pizza romjai fölött. Nem szólal meg, mert Fefe általában csendben van, nem szeret veszekedni. Végül valakinek eszébe jut, hogy Fefe, ugyan mondd már el a véleményedet a dologról. Erre fogja a ketchupos üveget, egy nagy szívet rajzol a pizzásdobozra, és némán felmutatja.
Rengeteg kiváló magyar zenekar van, de amióta a Kispál megszűnt, azóta a Quimby lett a nemzet zenekara. Szerinted mi a Quimby titka? Miért szeretjük, szerethetjük őket ennyire?
Az egyik oka a fantasztikus dalszövegek és a sokrétű, kidolgozott zene együttese. A Quimby titka az egység: az, hogy a tagjai külön-külön mind nagyon tehetségesek, de csak együtt tudnak igazán nagyot alkotni. Nem véletlen szerintem, hogy a szóló projektjeik nem olyan sikeresek, mint az anyazenekar. A tagok nem csak zeneileg, hanem emberileg is kiegészítik egymást, mint valami emberi puzzle. Ők hatan olyanok, mintha egy nagyon durva, de sikeres tehetségfejlesztő tréning lennének egymásnak: lemezről-lemezre, dalról-dalra húzzák egymást, miközben nem szűnik meg az alkotás és a zene iránti alázatuk. Ezt jól példázza, hogy a húszéves koncertjük előtt azon izgultak, hogy vajon szereti-e őket annyira a közönség, hogy be merjék-e vállalni a Papp László Sportarénát.
A Quimby ilyeneken izgul, miközben Matolcsy György kitünteti ByeAlexet.
A Quimby tagok alázata és örökös bizonyítási vágya nagyon sokat számít: mindig jobbak és jobbak szeretnének lenni. A mai napig nagyon lelkesek, és folyamatosan keresik a megújulási lehetőségeket. Mivel hiperaktívak és nagyon félnek a rutintól, az unalomtól, folyamatosan őrült projektekbe mennek bele. Mostanában nemzetközi turnékra járnak, fellépnek például Angliában, Franciaországban, Hollandiában és Németországban, ahova vagy a helyi magyar közösség hívta őket, vagy a Szigeten tetszett meg a külföldieknek a zenéjük. Itt főleg kis klubokban lépnek fel, felidézve azokat az időket, amikor még kezdő kocsmazenekarként koncerteztek. Ebben például az a kihívás számunkra, hogy képes-e egy teljesen ismeretlen magyar zenekar megszerettetni magát a külföldi közönséggel.
Említetted, hogy nagyon a Quimby tagok között valami különös összhang működik, ami ennyire élteti és sikerre viszi a zenekart. Ezt nevezhetjük kémiának, vagy spiritualitásnak? Pontosan mi ez szerinted?
Ez simán a szeretet, tudom hogy nyálas meg minden, de nagyjából ennyi. Szeretet, bizalom, kitartás. Ez a hat ember imádja egymást. Amikor Zalaegerszegre mentünk, éjfél körül pakoltunk ki a hotelben, és azt mondták, hogy jó, akkor induljon a buli. Azt mondtam, oké, elvégre huszonéves vagyok, én ehhez értek. Felhajtottam egy presszókávét, és elkezdtünk erre-arra csellengeni. Volt, aki lemaradt, volt, aki reggelig mulatott, én meg hűségesen jegyzeteltem. Fejben persze. Akkor jöttem rá, hogy micsoda papírkutya vagyok, semmi közöm a rock&roll-hoz. A lényeg az, hogy reggel értünk vissza szállásra, és dél körül azt néztem, hogy minden szoba üres, mégis hol vannak ezek. Végül kiderült, hogy ugyanabban az étteremben ültek, mint ahol az estét kezdtük. Ott ültek egy asztal körül, volt, aki négy óra alvás után, egy nagy kupacban, egészen a délutáni beállásig, majd azután is, és ahelyett, hogy mondjuk aludtak volna, hallgatták Tibi lamentálását arról, hogy biztos minden idők legnagyobb jégesője közeledik, ami majd tönkreteszi a koncertet, és bámulták egymás többé-kevésbé másnapos fejét. Nagyon vicces volt. De úgy értsd, hogy órákon keresztül, egészen este kilencig, amikor a koncert kezdődött. Ilyet csak azok csinálnak, akik minden állapotban őszintén szeretik egymást. Ezt megérteni nagyon egyszerű, csak utánuk csinálni nem.
-------------------------
A könyvet részben a könyvesblog szerkesztője és egyik rendszeres szerzője jegyzi.
