Egy normális világban Louise, a nevelőnő élete is csak egy lenne azok közül, melyeknek „sosem lesz írásos nyoma”. Esetében ez az állapot egyenlő lenne a csendes boldogsággal, vagy a négy fal közé szorult boldogtalansággal. Az Altatódal Louise-a viszont lemészárolja a gondjaira bízott két gyereket, és bár kísérletet tesz rá, magát nem sikerül megölnie. „Nem tudott meghalni. Csak gyilkolni” – írja antagonistájáról a regény legelején Leïla Slimani, aki az Altatódallal végleg beírta magát a francia irodalomba. A regény 2016-ban elnyerte a Goncourt-díjat, a könyv több mint 600 ezer példányban kelt el Franciaországban, a világ számos nyelvére lefordították, Slimani pedig azóta az írás mellett Emmanuel Macron felkérésére az államfő frankofónügyi képviselőjeként is tevékenykedik (miután állítólag visszautasította a felkínált kulturális tárcát). Az Altatódal szenvtelen hangú, kopogós prózája kényelmetlen kérdéseket vet fel az emberi kiismerhetetlenségről, a mindennapi álarcokról, a sztereotípiákról, az anyaságról, miközben már rögtön az elején széttör minden reményt és illúziót. Az Altatódal a hét könyve.
„A baba meghalt.” Leïla Slimaninak az elmúlt évek legerősebb nyitómondatát sikerült ebbe a három szóba belepréselnie. Nem kertel és rögtön a falhoz szögez vele. Többé nincsenek illúzióink: egy kegyetlen gyilkosság helyszínén járunk, ahol a Louise nevű francia bébiszitter megölte a gondjaira bízott két kisgyereket, Adamot és Milát. A gyilkosság helyszínén megtalálják a gyilkost is, aki hiába vágta fel a csuklóját és döfött kést a saját torkába, még pislákol benne az élet. Slimani tehát rögtön az elején kijelöli a kezdőpozíciót, és ehhez képest meséli el az utat, amely egészen idáig vezetett.
Leïla Slimani: Altatódal
Fordította: Lőrinszky Ildikó, Európa Könyvkiadó, 2017, 237 oldal, 3290 HUF
Könyve egyben a középosztálybeli Massé család története, ahol az ambiciózus apa, Paul, hangmérnökként, majd zenei producerként igyekszik kiteljesedni, a francia-marokkói származású anya, Myriam pedig épp azon van, hogy a gyerekei születése után pár évvel leporolja jogi diplomáját, és ügyvédként álljon munkába. Ehhez viszont az kell, hogy találjanak valakit a gyerekek mellé: lehetőleg olyat, akinek rendben vannak a papírjai, aki nekik is szimpatikus, és aki persze szereti a gyerekeket. Kimondatlanul, ám mégis ott lebeg a levegőben az egyik legfontosabb szempont: lehetőleg ne legyen olyan, akivel szolidaritást kell vállalni, ami aztán kényelmetlenné teszi a saját életüket. Ne legyen tehát olyan, aki azonnal hazarohan a saját gyerekeihez, és – ez Myriamnak fontos – ne legyen magreb származású nő sem, aki a közös származás okán hallgatólagos cinkosságot építene kettejük között.
„Mindig tartott attól, amit a bevándorlók közti szolidaritásnak nevez.”
Ezért is örülnek, amikor csodálatos ajánlólevekkel felvértezve betoppan az életükbe a kifogástalan megjelenésű francia özvegy, Louise, akinek már elég nagy a lánya ahhoz, hogy minden figyelmét a Massé család két gyerekére fordítsa. A rendetlen polgári, kisgyerekes lakásból hamarosan élhető, kellemes otthon lesz. A káosz megszűnik, eltűnnek a felesleges kacatok, a hiányzó gombok visszakerülnek a blézerekre, a gyerekek elpakolnak maguk után, a házaspárt minden este finom vacsora várja otthon. Louise a tökéletes választás, az az ember, aki nélkül nem is tudják, hogyan élhettek egészen addig. Egy olyan bástya lesz, melyre Paul és Myriam nemcsak támaszkodik, hanem rá is helyezi a családi élet teljes súlyát. Mind a ketten saját szakmai életük mókuskerekét pörgetik, így aztán Louise vigyáz késő estig a kicsikre, ő készít füzéreket a születésnapi partira, és ő megy el a szülői értekezletekre is. Olyan szerves része lesz az életüknek, melyet, ha kitépnének, tátongó űr maradna utána.
Sokáig azonban ez fel sem merül. A dolgok fokozatosan válnak egyre nyomasztóbbá. A békés otthon egy fullasztó, klausztrofób közeggé válik, melyben Louise teljes mértékben rátelepszik a családra. Mániákus takarékossága, örökös pakolása, fura szokásai, bestiális szeretete szépen lassan kiborítják a szülőket. Akik pedig nem is tudnak mindent. Fogalmuk sincs például arról a cinkosságról, mely a lányuk és Louise között feszül, és amelynek nemcsak apró, közös titkok, hanem kellemetlen élmények is megalapoztak. Például azok a bújócskák, amikor Louise a takarásból lélegzetvisszafojtva figyeli, ahogy a gyerekek szorongva és egyre kétségbeesettebben próbálják felkutatni. Ő viszont csak csendben lesi őket, úgy,
„mint aki a frissen kifogott hal agóniáját, rángatózó testét, vérző kopoltyúját figyeli”.
Játékaik azonban nemhogy eltávolítanák, még közelebb is viszik őket egymáshoz. Nem úgy a szülők esetében, akik előtt időről időre felfeslik a tökéletesség álarca, mely addigra szinte ráfeszül Louise-ra: azt már csak az olvasó tudja, hogy a halála után a férje nem hagyott rá mást, csak tengernyi adósságot, a külvárosi garzonban pedig legfeljebb a főbérlő várja, hogy behajtsa rajta a lakbérhátralékot, hiszen a lánya már réges-rég faképnél hagyta. Ám Louise életében az a lakás csak egy átmeneti vacok, ahol meghúzhatja magát és elbújhat a világ elől. „Élni máshol él.” Egy olyan zárványboldogságban, ahol mindent az ellenőrzése alatt tarthat, ahol minden szabályt ismer – hiszen ő hozta meg őket –, és amelynek tökéletessége a kiszámíthatóságában rejlik. A saját életét Louise képtelen irányítani, sodródik, pedig egyszer még segítséget is kér – igaz, nem a munkaadóitól, hanem a szomszédságukban lakó asszonytól, akire az utcán zúdítja rá a kétségbeesését.
Lehetett volna olyan pont, amikor a dolgok menete megváltoztatható lett volna? A külső szemlélők (a szomszédok, ismerősök, idegen bébiszitterek) gondolhatják ezt, Slimani viszont nem enged teret a szentimentalizmusnak. Alapvetően nem megy a dolgok legmélyére, nem rágja olvasói szájába a miértekre adandó lehetséges válaszokat. Hatalmas, fájdalmas lyukakat hagy, és ezek megválaszolásához ad támpontokat a regényben. Az emberben még sincs hiányérzet emiatt, talán épp azért, mert szikár, mellbevágó prózája a legtragikusabb részeknél is épp csak a tényeket közli, az értelmezést pedig meghagyja olvasóinak.
Slimani univerzumában igazán senki sem lehet boldog: az ambiciózus házaspár azt hiszi, ha elérnek a szakmai életükben egy bizonyos pontot, akkor majd hátradőlhetnek végre és élvezhetik az életet. Mindent ennek a célnak rendelnek alá, miközben az elszalasztott pillanatokért furdalja őket a lelkiismeret. A társadalom viszont emiatt még mindig inkább a nőket veszi elő: a férje, az anyósa, az óvónő, majd később a tárgyaláson az ügyvédnő is az anyai kötelezettségek teljesítését kéri számon Myriamon.
„Myriam soha nem akarta elfogadni, hogy gyerekei akadályozhatnák a sikerét, korlátozhatnák a szabadságát. Mint valami horgony, amely magával ránt a mélybe, és iszapba temeti a megfulladt ember arcát. A valósággal való szembesülés eleinte mélységes szomorúsággal töltötte el. Igazságtalannak, rettenetesen frusztrálónak találta a helyzetet. Rájött, hogy most már mindig úgy fogja érezni, nem élhet teljes életet, hogy rosszul csinálja a dolgokat, hogy élete egyik részét feláldozza a másik javára. Ez valóságos dráma volt a szemében, mert nem akart lemondani az eszményi anyaság álmáról. Makacsul kitartott amellett, hogy igenis minden lehetséges, hogy az összes célját elérheti anélkül, hogy megkeseredne vagy agyonhajszolná magát.”
Látszólag egyetlen szövetségese a tökéletes Louise, és még csak nem is sejti, hogy a bébiszittere anyaként valójában teljesen megbukott. És nemcsak azért, mert képtelen volt odafigyelni a saját gyerekére, hanem azért, mert még el is árulta, amikor a lánya az iskolában bajba került. Slimani regényében a női szolidaritás hiánya az egyik kulcselem: ez a hiány ugyanakkor nemcsak az anyák és lányok, anyósok és menyek, női munkaadók és női munkavállalók között áll fenn, hanem tetten érhető abban is, ahogyan Myriam eleve elutasítja, hogy egy magreb nőt vegyenek fel, vagy ahogy a bébiszitter-közvetítő beszél vele, míg csak rá nem jön, hogy a fiatal nő nem munkát keresni, hanem adni jött az ügynökséghez. A szolidaritás csírája a játszótéren pattan fel csupán, ahol Louise barátra lel egy Wafa nevű nő személyében. Az asszony nem keresi, inkább csak elfogadja az ő társaságát. Wafa az, aki gondoskodni próbál róla, meghallgatja őt, és megpróbálja az élete részévé tenni. Wafa például az, aki életében először főz rá.
„Még gyerekkorából sincs olyan emléke, hogy valaki külön neki főzött volna, csak azért, hogy örömet szerezzen vele. Amikor kicsi volt, azt ette, amit a többiek meghagytak.”
Slimani a hiányokból rajzolja meg a gyilkos nevelőnő portréját, mely így is szellemképes marad. A motivációkat, az ide vezető út egyes stációit csak találgathatjuk, de ez nem von le semmit az Altatódal értékéből. Leïla Slimani regénye itthon 2017 egyik legerősebb külföldi szépirodalmi prózája, mely erős kezdés így, 2018 elején is, és csak azért kár, hogy most került sorra, mert nagyon helye lett volna a tavalyi ötvenes listán.
