Kristályosítom és megvilágítom a tapasztalatokat

Amikor először olvastam A béka segge alatt című könyvét, különös, kellemetlen érzés kerített hatalmába: bár pontosan láttam, hogy mennyire odafigyelt a cselekményben arra, hogy a magyarországi miliőt a legapróbb részletekig hitelesen mutassa be, engem mégis zavart néhány változtatás, akár az utcák nevében, akár a cselekmény miatt megváltoztatott ismert magyar történetekben. Mit gondol arról, hogy azzal, hogy a magyar történelem egyik legfontosabb szakaszát dolgozta át fikcióvá, a külföldi és a hátteret nem ismerő olvasóknak egyfajta alternatív történelmi valóságot teremtett?

Ez így van, attól függően, hogy ki, milyen háttérrel olvassa, mást és mást lát meg benne, mást ért meg belőle. A béka segge alatt az angolszász világnak szól, és azért írtam, mert általánosságban elmondható, hogy az angolok nem sokat tudtak az ötvenhatos forradalomról, és úgy általában teljesen tévesek az elképzeléseik a magyarokról. Amikor tehát Petőfit említem a könyvben, hozzá kell tegyem, hogy a nagy nemzeti költőről beszélek, ami persze a magyar viszonyok között nem így lenne, és kicsit furán hathat a magyar olvasónak. Mára Magyarország talán már nem annyira furcsa, ismeretlen hely az angoloknak, mint akár húsz éve volt, a megnövekedett magyar bevándorlás és a fapadosok idején már a két ország nincs is olyan távol egymástól. A repülőn, amin jöttem, például egy csomó pasas volt, akik legénybúcsúra jöttek Budapestre.

Ehhez kapcsolódó párhuzam lehet, hogy amikor például először láttam A tanút, nagyszerűen szórakoztam, komédiaként néztem, míg a szüleim ismerték a humora mögött megbúvó, kifejezetten szomorú valóságot is, számukra ez egy komplexebb alkotás volt. A probléma az, hogy bár az irodalom sok mindent meg tud magyarázni, az olvasónak rendelkeznie kell bizonyos tapasztalokkal, hogy megértse a mondanivalót. Olyan ez, mint amikor egy szerelmesregényt tizenegy évesen olvasunk, és jobbára csak egy teória van a fejünkben arról, hogy milyen lehet a szerelem, de ha huszonöt évesen olvassuk, már valószínűleg mi is átéltünk valami hasonlót, jobban meg is értjük a könyvet. Az irodalom egyik nagyszerű tulajdonsága, hogy kristályosítja a tapasztalatokat és megvilágítja őket. Márainál olvastam azt az anekdotát, hogy mikor az oroszok bevonulása idején egy Pest melletti faluban élt, mennyire meg volt döbbenve, hogy a szovjetek milyen rendesen bánnak vele, miután megtudták, hogy író. Azzal indokolták, hogy „mert te azt mondod el, amit mi gondolunk". Az irodalom tehát egyrészt megmutat dolgokat, amelyeket nem ismerünk, és segíthet jobban megérteni azokat, amelyeket már igen.

Hogy működik ez a személyes történteknél, egy család történeteinél például? A családi anekdoták az évektizedek során formálódnak, változnak, aztán ha egyszer valaki leírja őket, onnantól az ő változatát tekintik a hitelesnek, még akkor is, ha esetleg nem is úgy történt.

Mindenki máshogy emlékszik a múltra, más részletek fontosak az egyik embernek, más a másiknak. Ha kinézünk ezen az ablakon, maga lehet teljesen máshogy írná le azt, amit lát, mint én, és évekkel később megint máshogy emlékeznénk rá. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne létezne egy egyetemes igazság. Ha az ablakból azt látnánk, hogy éppen megölnek valakit, arra valószínűleg mindketten ugyanúgy emlékeznénk. Íróként azonban különböző dolgokat lehet kezdeni az igazsággal és a valósággal. A történetmesélés különleges tulajdonsága, hogy a valóság és a fikció keveredhet benne, és sokszor a kitalált dolgok valóságosabbak, mint ami tényleg megtörtént.

Mennyire határozza meg a történeteit az, hogy magyar gyökerekkel rendelkezik?

Angol író vagyok, és nem tudom, nem hiszem, hogy az íróságomat alapvetően meghatároznák a magyar gyökereim. Természetesen más ember lennék, ha a szüleim született angolok lettek volna, de ők úgy hagyták el a hazájukat, hogy soha többé nem akartak oda visszatérni. Úgy gondolták, az ötvenhat utáni világ már nem ugyanaz, mint ami előtte volt. A német irodalmárok szoktak általában vitatkozni azon, hogy tipikusan angol vagy tipikusan magyar humorom van-e. Erre a választ nem tudom, és persze nem is dolga ezen gondolkodni a tudósokon kívül senkinek.

De azért a magyar attitűd csak hatott valamennyire önre, nem? A szkepticizmus vagy a pesszimizmusra való hajlam...

Persze, éreztem én ezt a szüleimen, és valamilyen hatása bizonyára van, de ami igazán hatott rám, abban amilyen lettem és abban, hogy író lettem, az a családom nyelvhez való hozzáállása. Az angol nyelv egyfajta nemes, különleges dolog volt nálunk. Apámmal folyton arról vitatkoztunk, beszélgettünk otthon, hogy egyes szavakat hogyan és miért használunk, hogy mi a különbség két hasonló szó között – ilyen nem történik meg egy átlagos angol családban, még a középosztályban sem, mert ott a nyelv természetes közeg, lételem. Nálunk nem így volt. Nem arról van szó, hogy tanítanom kellett volna őket, mindketten nagyon jól beszéltek angolul, mire megszülettem, de apámat mindig is érdekelte a nyelv működése, szerkezete. Nálunk otthon teljesen megszokott volt, hogy nyelvkönyvek voltak szerte a lakásban, ilyet egy átlagos családnál nem lehetett látni. Mikor én jártam iskolába, a nyelvtantanítás teljesen vissza volt szorítva, gonosz, imperialista dolognak volt beállítva, ez mára már valamelyest változott, de még mindig hatalmas hiányosságok vannak. Kreatív írást és az elsőéveseknek angol irodalomtörténetet tanítok az egyetemen, minden évben van vagy negyven tizennyolc-tizenkilenc éves diákom, akiktől az első órán mindig megkérdezem, hogy mi a mondat, miből áll. Mindig néma csönd a válasz, pedig ezek a gyerekek nem mérnökök lesznek, akiknek relatíve nem sok dolguk lesz majd a nyelvészettel, hanem irodalmárok, akinek az lesz majd a feladatuk, hogy szövegeket elemezzenek. Mindig elszomorít, mikor ezzel szembesülök.

Kisebb megdöbbenést keltett a Daily Telegraphnak néhány hónappal ezelőtt írt cikke, amelyben kiállt Orbán Viktor és kormányának politikája mellett: Orbánt nemcsak karizmatikus és tehetséges politikusnak írja le, hanem egy olyan fenegyereknek, aki messze az egyik leghitelesebb vezető Európában.

Ez az írás, mint a könyvem is, szintén az angol közönségnek szólt. Azért írtam meg, mert addigra annyi sületlenség jelent meg a sajtóban a magyar helyzetről, hogy úgy éreztem, kötelességem helyrerakni a kérdést. Manapság is még megjelennek olyan cikkek, amelyekben a magyar miniszterelnököt például összekeverik a szlovák pénzügyminiszterrel, és olyan teljesen nonszensz dolgokat is olvastam, hogy Magyarországon betiltották az abortuszt, nyílt antiszemita támadások vannak és hasonlók. Ezek a buta cikkek elterelik a figyelmet a valódi gondokról. Tisztában vagyok azzal, hogy sok problémával kell szembenézniük a magyaroknak, és azt sem mondom, hogy Orbán Viktor nem követett el hibákat, de ismerem annyira a magyar politikai színteret (1988-1990 között külföldi tudósítóként Magyarországon éltem), hogy meggyőződéssel állítsam, Orbán még mindig az egyik legtehetségesebb és legtisztességesebb politikus Európában. A politika általában a legrosszabb fajta embereket vonzza, de Orbán azért lett politikus – és ezt az ellenfelei sosem fogják neki elhinni –, mert ténylegesen jót akar az országnak. Az pedig, hogy pont azok állítják őt be antidemokratikus vezetőnek, akik korábban alacsony szinten bár, de az előző rendszer kiszolgálói voltak, felháborító.

A cikk eredetileg a Könyves Magazinban jelent meg.