(Kép forrása: Facebook)
Vannak bűnök, amiket nem lehet jóvátenni – mondja Kondor Vilmos, aki sokáig azt gondolta, hogy nincs érvényes mondanivalója a máról. Eddigi regényeinek hősei a két világháború közötti, alatti és utáni Magyarországon harcoltak a maguk igazáért, és próbálták legalább egy kicsit visszabillenteni a sarkaiból kifordult világot. A nyilvánosságtól teljesen elvonultan élő és alkotó szerző hírnevét és népszerűségét a Budapest Noir-regények alapozták meg, melyekből állítólag most film is készül, később pedig szintén egy történelmi tematikájú sorozatba fogott. Ahelyett azonban, hogy egy harmadik kötettel lezárta volna a Szent Korona-trilógiát, idén ősszel egy kortárs krimivel állt elő, melynek első lapjain egy tányér levesbe fullad az ország miniszterelnöke (olvassatok bele ITT). A bűntől keletre című regényben a szálakat ezúttal Ferenczy nyomozó próbálja kibogozni, akinek dolgát sokszor saját felettesei sem könnyítik meg. De miért nyergelt át a kortárs témára, nem tart-e az áthallásoktól, mennyiben hatott rá a Sipos-ügy, és kire osztaná Gordon Zsigmond szerepét? Sok más mellett erről is kifaggattuk Kondor Vilmost, aki írásban válaszolt kérdéseinkre, közben pedig kiderült az is, mit tart a legfőbb gonoszságnak, hogyan szelektált a regénybeli elkövetési módok között, és honnan származnak a könyvben felbukkanó gusztustalan receptek.
A két világháború között, valamint a második világháború idején játszódó Szent Korona-trilógiájából eddig csak két kötet jelent meg, kívülállóként nézve pedig logikusnak tűnt volna, ha először Wertheimer Miklós kalandjait kerekíti le egy harmadik kötettel. Mi térítette le erről a pályáról, mi vonzotta a kortárs közeghez, és mi volt az, ami miatt mindenképp ezt a könyvet (A bűntől keletre) akarta előbb megírni?
Ez foglalkoztatott leginkább. Sokáig azt mondtam, nincs érvényes mondanivalóm a máról, a jelenünkről, aztán ez gyökeresen megváltozott. Engedje meg, hogy kicsit hosszabban válaszoljak a kérdésére. 1989-ben, harminc éve az egyik diákomat megerőszakolták. Az elkövetőt pillanatok alatt elfogták és példás gyorsasággal bíróság elé állították, elítélték, aztán a börtönben majdnem agyonverték – és én azt hittem, ezzel le van zárva az ügy, a lány szenvedett, de mintha túltette volna magát rajta, egész jó eredménnyel leérettségizett, és legközelebb 2013-ban láttam őt a huszonöt éves érettségi találkozón.
Az osztályból szinte mindenki megházasodott, gyereket szült, elvált, csak éppen ennek a lánynak rekedt meg az élete. A tizenhat évesen csinos, vonzó és okos lányból negyvenes évei elejére egy szomorú nő maradt csupán, férjtelen, gyermektelen, boldogtalan. Nem voltunk olyan nexusban, hogy megkérdezzem, mi van vele, de más egykori tanítványokhoz odaülve kiderült, mi történt. Azóta apává, anyává vált diákjaim közül többen is értetlenkedve néztek a lányra, mondván ezen régen túl kellett volna lépnie, ezen túl kellett volna tennie magát, hiszen az „élet megy tovább”. Ahogy a lány arcát néztem, beláttam, számára az élet nem ment tovább, hanem megrekedt, mert életét kettétörte, jövőjét eltörölte az erőszaktevő.
Ekkoriban kaptak teret a médiában a gyerekek bizalmával és a saját helyzetükkel visszaélő tanárok és nevelők történetei, és nekem egyre annak az egykor bájos, csintalan mosolyú lánynak az arca ugrott be, aki az érettségi találkozón ajkára fagyott félmosollyal nézte a fröccsét, amiből csak két kortyot ivott. Az ő fiatalkori arca többször bevillant, ahogy a lányaimat néztem udvarlójuk mellett. Nekik hiába mondom, hogy vannak bűnök, amiket nem lehet jóvátenni. Vannak életek, amik véglegesen kisiklanak. Bűneinkért felelnünk kell – mindenkinek. Senki sem állhat a törvény fölött. Nekik ez jobbára fikció még, egy megfoghatatlan fenyegetés, ami lassan telik meg tartalommal és jelentéssel. De nem is nekik írtam a könyvet.
Kondor Vilmos: A bűntől keletre
Libri Könyvkiadó, 2015, 532 oldal, 3990 HUF
A regény erős felütéssel indít: az ország miniszterelnöke hirtelen meghal, nem is akárhogyan, hiszen belefullad egy tányér levesbe. A kezdet kezdetén persze még nem tudni, hogy egy rosszullét vagy politikai ellenlábasai végeztek-e vele, a kérdés azonban ettől még adott: mi vitte rá, hogy éppen ezt a halálnemet szánja a regénybeli politikusnak?
Visszafele voltam kénytelen elindulni, hiszen tudtam, ki az elkövető, milyen a nexusa a kormányfővel, és így sorra kilőttem a lehetséges módozatokat, ahogy a miniszterelnököt utoléri a végzete. Olyan elkövetési módot kellett találnom, amely egyfelől passzol az elkövető személyiségéhez, sajátos helyzetéhez, másfelől pedig technikailag is végrehajtható, hiszen kiemelt közjogi méltóságról van szó, akit erősen védenek, így szóba sem jöhetett, hogy pisztolyt kapjunk elő, fojtogassunk vagy autóval elüssünk.
A regény napjaink Magyarországán játszódik, fiktív miniszterelnöke szinte semmilyen hasonlóságot nem mutat sem a jelenlegi, sem a korábbi kormányfőkkel, ám a közeg, amelyben a figuráit mozgatja, erős asszociációkat ébreszthet. A regényben a kormányzó pártot Magyar Polgári Pártnak hívják, koalíciós partnerét Demokrata Keresztényeknek, a szélsőjobboldali ellenzéket pedig Magyar Élet Pártjának. Ráadásul az egyik főrendőr neve Rogattoni Károly. Nem tart attól, hogy az olvasói egy része mindenképp a valósághoz akarja majd kötni a regénybeli cselekményeket? Íróként nem vállalt túlságosan nagy rizikót azzal, hogy ennyire áthallásosra hangszerelte a szöveget?
Mivel ez egy kortárs krimi, ezért nem várhatom el, hogy az olvasó ne kösse a valósághoz a cselekményt és a regénybeli környezetet. Mindenképpen érzékeltetni akartam, hogy a regénybeli kormányfőnek nincs köze a miniszterelnökhöz, ugyanakkor azt akartam, hogy a háttér, ami előtt az események zajlanak, hiteles legyen. Tudja, az áthallások fura dolgok. Ez egy szabadon választott tevékenység. Ha máshogy „hangszerelem” a szöveget, akkor máshogy hallják át – ezt nem lehet kiküszöbölni. Két célom volt ezzel a megoldással: rögzíteni az országról alkotott képemet, amilyennek ma, 2015-ben látom; a hatalom birtokosait viszont – nézze el nekem a kifejezést – időtlennek festem le, mert azok is. Teljesen mindegy, hogy keresztény vagy demokrata, keresztyén vagy szocialista, jobb- vagy baloldali, ultra-e vagy mérsékelt, mindegyiket ugyanaz vezérli, és mindegyiknek ugyanaz a célja: a hatalom megtartása. Mindenáron. A könyvben bemutatott áron is. Politikusainknak a hatalom megtartásáért semmilyen ár nem drága: sem a korrupció, sem a hazugság, sem a gyilkosság.
Az újságíró Gordon Zsigmond után most egy hivatásos rendőrt tett meg hősének, aki nem veti meg a vodkát, időről időre amnéziával, valamint a saját lelkiismeretével is küzd. Volt Ferenczy nyomozónak bármiféle – akár irodalmi, akár valós – előképe, egy olyan személy, aki ihletet adott az ő figurájához?
Igen, volt. Ferenczy közeli „ismerőse” Gordonnak, mindketten azt az archetipikus hőst testesítik meg, akikről olvasni szeretek. Irodalmi előképe sok van, hadd ne soroljam fel őket, és igen, van egy barátom, akinek figurájából sokat kölcsönöztem Ferenczy alakjához, és remélem, nem veszi ezt rossz néven.
A Budapest Noir-regények emlékezetes alakja a nagypapa, aki csodálatos lekvárokat főz, Ferenczy nyomozó ezzel szemben a legtöbbször undorító ételekkel tömi magát. Honnan szedte a könyvben szereplő recepteket? Ezek után el kell árulnia: ön mit főz egy stresszes nap végén?
Fiatalon olyasmiket ettem, amikre ma sem vagyok büszke, de akkor teljesen elfogadhatónak tartottam. A receptek egy része saját kútfőből származik, másik része pedig egy barátomtól, Tamástól, akinek nem lehetek elég hálás, amiért kinyitotta előttem a gasztronómia ezen (teljesen jogosan) rejtett ajtaját. Most már második éve találkozunk rendszeresen két baráti házaspárral saját „Vacsoracsata” keretében, ami nem vacsora és nem csata, de így hívjuk. A vendéglátó házaspárnak a másik kettő megmondja, mit enne, aztán találkozunk, eszünk és pontozunk. Tamás egy ilyen ebéd során mesélt saját gasztronómiai kalandjairól, és úgy gondolom, ez egy olyan tudás, amit meg kell örökíteni, és tovább kell adni.
Egy stresszes nap végén ritkán főzök, viszont egy ideje rákaptam az olasz konyhára. Egy ciabattát megmelegítek, megkenem házi készítésű olajbogyókrémmel, mozzarellát szeletelek rá, arra paradicsomot, a tetejét pedig gazdagon beborítom bazsalikomlevéllel. Nem mondom, néhanapján bizony eszembe jut a tojáspörkölt meg a grízes tészta, de a feleségem – hogy is mondjam – nem nézi jó szemmel az ilyesfajta törekvéseket.
Az elmúlt év egyik legmegrázóbb botránya volt a Sipos-ügy, amelynek egyes mozzanatai vissza-visszaköszönnek a regény lapjain. Mindig is akart egy ilyen történetszálat a könyvbe, vagy az kimondottan a botrány hatására került a regénybe?
Ismerőseimnek és barátaimnak a botrányra adott válasza volt a regény egyik katalizátora, a másik pedig a saját élményem, amelyről már beszéltem. Nem kerestem én ezt a témát, a téma talált meg, és felkavart annyira, hogy erről akarjak írni – erről kelljen írnom. Nem lehet túlbecsülni egy pedagógus jelentőségét egy gyerek életében. Igaz, vannak kivételek, több olyan gyerekkel is találkoztam, akinek teljesen mindegy volt, ki és mit tanít neki, bejárt, mert kellett, tanult, mert kellett, és közben olyan magasról tett az egészre, hogy kénytelen voltam (és vagyok ma is) elismeréssel adózni nekik. Ám ők vannak kevesebben, a többi gyerek életében az iskola és a tanárok központi szerepet játszanak. Gondoljon bele: egy tíz év körüli gyerek alig tölti a napja felét a szüleivel, és ebből legalább nyolc órát alszik. Az iskola és a tanárok hihetetlen felelősséggel vannak felruházva, amivel nem lehet visszaélni. Maga is tudja, hogy van, amit lehet, és van, amit nem. Egy felnőttet el lehet árulni, egy felnőttet meg lehet alázni. Egy gyereket nem. Pláne egy kamaszt nem. Aki megteszi, aki visszaél egy gyerek bizalmával, az gonosztevő a szó teljes és klasszikus értelmében.
A nyáron felemelte a szavát a bevándorlók elleni gyűlöletkampány ellen, Az otthontalanság otthona című e-novellája teljes bevételét jótékony célra ajánlotta fel, néhány napja pedig Facebook-bejegyzésben fejtette ki véleményét a göteborgi könyvvásáron történtek miatt. A nyilvánosságtól teljesen elzárkózik, interjút is csak írásban ad, megtehetné, hogy teljes csendben szemlélje a körülöttünk zajló eseményeket, időről időre azonban mégis szükségét érzi, hogy kifejtse a véleményét. Nem érzi ellentmondásosnak ezt a helyzetet? A visszajelzések alapján, mit gondol, egy rejtőzködő író szavának mekkora súlya, befolyása van ma Magyarországon? Sokat rágódik egyébként, mielőtt a nyilvánosság előtt is kifejtené, mit gondol egy-egy adott ügyről?
Rengeteget. Tíz esetből kilencszer feleségem lebeszél, a tizediket megírom. Aztán legalább annyi ideig tart, mire megírom, amit gondolok, hogy az értelmesen hangozzék, és ne az indulataim vezéreljenek, mert ez gyakran előfordul. Sok minden felháborít, és ha mindent megírnék, mással nem is foglalkoznék. Vannak azonban ügyek, amikor nem tudok és nem is akarok hallgatni. Olvasói visszajelzések alapján pedig az a tapasztalatom, hogy sokan értékelik a személyes véleménynyilvánításomat éppen úgy, mint annak módját.
Ha csendesen szemlélném a körülöttem folyó történéseket, akkor nem is írnék könyveket. Minden könyvem valamilyen formában válasz, reakció a jelenünkre, az életünkre – még akkor is, ha a múltunkról van szó, hiszen a nélkül nem lenne jelenünk sem. Ez elég sablonosan hangzik, de tény, hogy részei vagyunk egymásnak, ahogy a múltunk is szerves részünk, és ha éppen arról mesélek, akkor a jelenhez is szólok. Ellentmondást nem érzek benne, hiszen könyveket írok, ami a csendes szemlélődés ékes ellentéte.
Augusztusban jelentette be a Filmalap, hogy elkezdődtek a Budapest Noir filmes előkészületei, a rendezője Gárdos Éva (Amerikai rapszódia) lesz. Mennyire követi figyelemmel az adaptáció sorsát? Van például bármiféle befolyása a forgatókönyvre, vagy kapcsolata a filmkészítőkkel? Ha tehetné, kire osztaná Gordon szerepét?
Semennyire. De ne higgye, hogy ez valamiféle alkotói gőg, egyszerűen nem úgy alakult. Megkérdezték az elején, hogy meg akarom-e írni a forgatókönyvet, amire csípőből nemet mondtam, mert én ahhoz nem értek. Ráadásul a szerződésben teljesen szabad kezet kértek, és kaptak is, amit helyesnek tartok, hiszen ez két külön műfaj. Ráadásul kevésszer volt annak jó vége, amikor az író belemaszatolt a regényéből készült filmbe. Pár emailt váltottam Gárdos Évával, hallottam pletykákat is a főszereplő személyéről, és már csak azért is jobb engem nem engedni a film közelébe, mert ha nekem kellett volna ráböknöm egy színészre, akit el tudok képzelni Gordonként, az Balkay Géza lett volna. Biztos vagyok abban, hogy Gárdos Éva rendező, Szeker András forgatókönyvíró, Ragályi Elemér operatőr és Kemény Ildikó producer kezében jó helyen van a könyv, és olyan filmet készítenek majd belőle, amire nem csak ők meg én leszünk büszkék, hanem a mozilátogatók is.
