Egressy Zoltán: Százezer eperfa
Európa Könyvkiadó, 2014, 380 oldal, 3490 HUF
Ha Egressy Zoltán prózai munkát jelentet meg, annak gyökerei után előző kötetében kell kutakodnunk. A 2011-es Szaggatott vonal Vertesz Abája már a két évvel korábbi Most érsz mellé című novelláskötetben saját történetet kapott, és ha tudni akarjuk, honnan a második regény címe, ahhoz is éveket kell visszaugranunk az időben. Az első Egressy-regényben szerepel ugyanis a „százezer eperfa” szókapcsolat, ami túl jól hangzott ahhoz, hogy ne lépjen elő címmé, nálunk pedig a hét könyvévé.
Kis magyar közönyarmageddon
A Szaggatott vonal és a Százezer eperfa közé nem csak az ilyen apró utalások miatt vonható párhuzam - mindkettőt eltéphetetlen szálak kapcsolják a nagyon mai, „roncsos Budapesthez”. Bár a szereplők most is átlépik néhányszor a városhatárt, és hol a Balaton, hol pedig Budaörs felé veszik az irányt, a sorsformáló események a nagyvárosban érik a szedett-vedett társaságot. Konkrét helyek és utcák idéződnek meg, a Turán téren járunk, a Kisdiófa utcában, elhaladunk a gigantikus margitszigeti vagina mellett, és ha jól kódoltuk a szerző helymeghatározását, még a budai Calgary Antik Drinkbárba is betérünk egy hajnali lecsóra. A Százezer eperfa tökéletesen illeszkedik az elmúlt évek Budapest-kötetei közé (Másik halál, Átkelés Budapesten) pedig a harcivá alakuló helyzet korántsem csak a fővárosiakat érinti. Onnan, pontosabban egy margitszigeti narancseperfa (Maclura pomifera) tövéből indul, ám a lokális semmi hamarosan globális nihillé alakul. A hollywoodi filmesek rémisztgettek már különböző halmazállapotú gyilkos vizekkel, hömpölygő lávafolyammal és komplett városokat eltüntető szélvésszel, Egressy viszont egy kevésbé látványos, de sokkal nyomasztóbb megoldást választott, a pusztító semmit. Az évszázad vihara után a Kárpát-medencében egyszerűen eláll a szél. Az olvasó nem kap magyarázatot, a szereplők nem keresnek, a néha narrátorrá előlépő szerző pedig csak találgatni tud.
„a korlátoltság is sok silányság okozója, valószínűtlen, hogy a szél emiatt nem fúj, hacsak nem büntetés, talán új Noét keres az ég, egy Kárpát-medencei Noét, hőseink között nem talál, ők ugyanúgy megértek a pusztulásra, akárcsak a többi elvileg ártatlan, hagyták megtörténni azt, amit nem lett volna szabad, cinkosok…” (369.o.)
Sugározzon a szélcsend szó bármekkora nyugalmat, jusson róla eszünkbe bármilyen idilli emlék, ennek a csendnek kizárólag egészség-és környezetkárosító hatásai vannak. Akkora, „(…) amekkorát soha nem hallottak még, és nemcsak csend ez, üresség is, totális elmúlás, visszavonhatatlan élettelenség, halálos semmi, tébolyító süketség”. (95.o.) Ebben a nagy hallgatásban, az öreg eperfa tövében talál egymásra hat ismeretlen ismerős - Aszfalt Harlequin (született Gyula) nyugalmazott földrajztanár, Aszfalt Mihály fiatal orvos, Latin Orsolya festőnő, Latinné Mayer Viktória rajztanárból lett széplelkű naiva, Ring Julianna különc angyallátó és Waldbrand ’Frodó’ Rezső hivatásos levélgyűjtögető. A nyakukba zúduló özönvíz kollektív traumája pedig még annál is közelebb sodorja őket egymáshoz, mint amennyire keresztneveik, múltban bonyolított és jelenben bonyolódó románcaik, nézd meg az anyját, vedd el a lányát kalandjaik és a boldogság meglelésére irányuló meggondolatlan kísérleteik tették.
Egressy az utcákra és agyakra boruló köd, a tüdőket és lelkeket szaggató szmog és az egyre erősödő polgári elégedetlenség dacára sem kerekít katasztrófaregényt az eperfa köré. Az apokalipszist csak díszletül használja, a hangsúlyt a hősei lelkében végbemenő változásokra helyezi. A szélcsend katalizátorként szolgál, lendületet adó fuvallat hiányában is megadja a kezdőlökést, régi sebeket tép fel, sőt még a Pest-Buda ellentétet (ti. Buda magasabban fekszik, levegőjének szennyezettsége később lépi át az egészségügyi határértéket) is kiújítja. A globális probléma az egyénre vetítődik, nagy csendben jobban meghalljuk a saját gondolatainkat - Egressy könyve sem néma, kattognak a fogaskerekek, életek gondolódnak újra, ám a túlzásba vitt gondolkodás miatt nagyobb az esély a hibázásra. A költői képekkel zsonglőrködő Harlequin egy mindenmindegy pillanatában például odáig merészkedik, hogy lesz, ami lesz, hangosan kimondja a fejében növekvő szóvirágokat - kockáztatva ezzel, hogy beszélgetőpartnerei bolondnak nézik, vagy egyszerűen csak elalszanak az unalomtól.
"(...) az emberekkel pont annyit lehet megtenni, amennyit megengednek" (368.o.)
Minél súlyosabb következményeket generál a szél hiánya, annál erőteljesebben lép be a katasztrófa és a lélek síkjai mellé egy harmadik sík, a közéleti. Hiszen a politikusok szélcsend idején sem maradhatnak szótlanok, mondjanak bármekkora hülyeséget is, vezessék bármilyen göröngyös tévútra is a népet. A katasztrófa síkja erősen metaforikus, „van nyelv ugyanakkor, amelyben a lélek és a szél ugyanaz a szó”, írja Egressy, ha a szél nem beszél, a lélek is hallgat, közöny van és hullaszag, a levegő sem mozdul, az ember sem fog. Már nem az ablakhoz lépve, vagy az ajtót szélesre tárva tájékozódik az időjárásról, helyette beüti a keresőbe valamelyik online időjárás-előrejelző címét.
A közéleti síkban ugyanakkor nincs semmi metaforikus vagy áthallásos, Egressy végig távol tartja magát az aktuálpolitikától. A regénybeli első számú vezető beszéde így is stílusbravúr, annyira mai és ismerős, hogy az olvasó percekig törheti a fejét, míg végre rájön, ezt ugyan még sehol nem hallhatta. (Hasonlót viszont már számtalanszor.) A pátoszos semmi ismételgetése közben még a szélcsendharc is meghirdetődik, Mária országa pedig győzni fog, ahogy mindig is szokott, csak bízni kell a mindenkori vezetésben, ami teljes mértékben ura a helyzetnek. Csak egyetlen dolgot felejt el már megint mindenki.
„Isten tudvalevőleg segít Mária országán, ha a többin nem is, segít, ha úgy alakul, hogy magunkon nem tudunk, mert bennünket szeret. Az országon igen, az egyes emberen nem biztos.” (306.o.)
Se fülkeforr, se feleségverseny, nincs túlzás, sarkítás, utópia. Hátborzongatóan valós és mozdulatlan minden, a hatalom csak kerülgeti a problémát, nagymonológjaival pedig újabb szintre emeli a szereplők magányát - meneküljön ki merre lát, az első számú vezetőre számítani felesleges és teljességgel abszurd elképzelés.
„A központilag irányított adókon elhangzó híreket egy ideje már csak a rendíthetetlenül elkötelezett hívők
fogadják el igazságként, ők viszont bármit elhisznek, amit el akarnak, délután ezt, este azt, akár egymással ellentétes dolgokat is.” (134.o.)
Egressy nem csak a politikai szatíra síkján teljesít jobban, szereplői kiforrott, készre gyúrt figurák, kizárólag a színpad hiányzik a lábuk alól, de azt bátran megelőlegezhetjük nekik. Egressy akkor van igazán elemében, ha hősei jellemét formálja, ha múltukról, jelenükről mesél. Minél nyomatékosabban van jelen a politika, annál többször bicsaklik meg a történet, ám a szerző legalább olyan hősiesen küzd, hogy a reflektorfényt ismét hősei életére irányítsa, ahogy Kolumbusz Kristóf küzdött saját és konvoja életéért a szélcsendes Sargasso-tengeren. Mindketten sikerrel kormányozták ki maguk a veszélyből, pedig előbbi még óvatos spoilerekkel is teletűzdelte a könyvét, ezzel az utolsó fejezetre a végsőkig fokozva a feszültséget. (Bár addigra már végigszalad a hátunkon a hideg néhányszor, köszönhetően a sűrű szmogot menetrendszerűen végighasító néma dolmányos varjaknak.)
„Akkor, tizennyolcadikán reggel, a felkelő nap halovány fényében kérdéses volt, találkoznának-e még valaha, ha meggondolatlanul búcsút vesznek egymástól, igen a helyes válasz, hiszen később mégiscsak búcsút vettek, jelenleg pedig közösen nézik az eget, mind a nyolcan ráadásul, karácsony szent előestéjén.”(320.o.)
A három jól elkülönülő, egymástól mégsem elválasztható sík mellé szinte észrevétlenül lopakodik egy negyedik is, az irodalomé. Egressy különösen jól sikerült kezdőmondatokkal, és szex közben mantrázható versrészletekkel szórja meg regényét, hősei röptetnek, kikacagnak, nem csatlakoznak a hadhoz, helyette Hraballal példálóznak, Reviczkyvel, Cholnokyval. A lélek közönyébe belefáradt olvasó jutalomfalatként szedegeti össze a morzsákat, közben viszont képtelen másra gondolni, mint hogy őt imára vagy kirakatrombolásra késztetné-e a néma kilátástalanság. Még akkor is, ha odakint hűvös nyári szél zörgeti az ablakokat.
