Egressy Zoltán: Most érsz mellé - Történetek esernyő nélkül, 208 oldal, Kalligram kiadó, 2009
Jössz, mint az élet
Egészen magasan áll a ház, amelybe megérkeztél, a domb tetején, amely nagy terpeszkedésében maga is majdnem az ezüstfehér felhőkig ér, pedig csak domb. Merészen, meredeken emelkedik onnan, ahol a földút véget ér. Erdő széle ez, a fák itt kezdenek fogyogatni, balra, amerre ellátsz, a fenyők már kilométerek óta rit− kulnak, ereszkednek, mintha tornasorban állnának, a lejtés végén indul az égig érő domb. Messze tőled kis házak az erdő szélén egymás mellett szorosan, előttük, már a domb oldalán szőlőültetvények; sötétzöld sávok a világoszöld, lejtős mezőn. Jobbra is erdő, pici levelű akácfák, alattuk, a dombon egyetlen magányo− san álldogáló karcsú fenyő, árva nagyon, mintha elkódorgott volna a többiektől. Mögötte, nem túl közel hozzá, ezen az oldalon is szőlőtőkék, azok mögött, még az akácfák előtt sűrű, sötét, kibogozhatatlan bokrok, látod, milyen érdekesek, mintha magukra záródtak volna.
Recenziónk itt >>>
A mélyzöld térség közepén szarvasaganccsal ékesített egyszerű házat látsz, fala frissen vakolt, fehér. Tetejének meghatározhatatlan a színe, talán sárgásbarna, a világ legunalmasabb sárgásbarnája. Alul nyitott ajtó, mióta megjöttél, nyitva van, az ajtó mellé valaki gereblyét támasztott, amellett két vödör áll. Az erkélyed egymagasságban van a ház egyetlen ablakával, melyen belülről függöny védi a szoba titkait, nem láttad még megmozdulni. Alattad öt méterrel indul a kavicsos, meredek út, egy darabig egyenesen halad, aztán ott, ahol már nem látod, elkanyarodik balra, majd jobbra, megint balra, ezen jöttél, ez vezet majd vissza téged az emberek közé.
Az agancsos ház úgy százötven méternyire van tőled. Ahogy eddig sem, a jövőben sem észlelsz majd mozgást benne vagy körülötte. Nem tudom, meddig maradsz – ne is számíts rá. Esténként nem látsz fényt, nem gyújt senki lámpát, nappal sincs jele életnek, mégis biztos vagy abban, hogy van ott valaki. Sötétben ül vagy áll, halkan lélegzik, figyel. Hallgatja az erdő, a domb, a tőkék csendjét, figyelmesen nézi az égi felhőszaladgálást, azt gondolod legalábbis, mikor gondolkodsz róla. Ablakából rálát a házra, amelyben pár napja élsz egyedül, te sem tudod még, meddig maradsz, a házad fölé kell néznie, ha érdeklik az ezüst felhőgubancok. Ma egész nap sok volt belőle, borús az idő, nem mozdultál ki, fenn reszkettek a felhők az égen, láttad ugye, mintha még magasabbra kellett volna törniük, várná őket valaki még feljebb, és ők idegesen várakoznának a jelenésükre.
Most megy le a nap, csupa fátyol a hold. Sűrű a csend, testes, olyan minden, mint amikor nagyon készülődik valami, talán egy jó vihar jön, vagy valami más. Még egy kis ideig zöld minden, a percről percre gyengülő fényben még fürdőzget a térség, fülledt, fojtogató pára telepszik mindenre. Légy szálldos az erkélyed körül, egy darabig kerülget, aztán dönt, megérkezik melléd, ott vagy neki, mert már az erkélyen ülsz, ahogy esténként szoktál, a zümmögés bántja a füledet, zavarja a csendet, mégis hálás vagy, valami élet füllel fogható jele, kezdtél félni a csendtől, nyomaszt a mozdulatlan ház is, amelyben pontosan tudod, van valaki, nem kizárt, hogy miattad. Én vagyok ott, a függöny mögött állok.
Becsukom a szemem, van olyan kollégám, aki azt gondolná, most adom neked a láthatatlan halhatatlanságot. Egy másik társam nyilván azt szeretné, ha megtanítanám neked, a másik önzésén keresztül hogyan győzd le az egódat. Neki ez a specialitása, mindig olyanok mellé osztják, akiken gyakorolhatja szakértelmét. Nem adok rád halhatatlanságot, nem bántom az egódat sem, nem is tehetem, nem vagy az ügyfelem, én csak mesélni jöttem neked, ehhez gyűjtöm az erőt.
Hányszor gondol rád, nem tudod. Egyszer azt akarta mondani neked, őt szeresd, ne magadat, az sok, téged majd szeret ő, elég lesz az neked.
Kinyitom a szemem, itt bocsátja le magát előttem egy pók. Lassan megy, vigyázva halad szegény. Teszi a dolgát, ahogy tettem én is az őrző-védést, amíg kudarcot nem vallottam. Túl sok minden történt. Valaki majd átveszi a helyemet talán, ha más döntés nem születik.
Nem is képzelnéd, miféle mellékösvények zavarognak bennem, üzenetek jönnek, kérések, vágyak, jelek, életről és halálról, piciken múlik minden, figyelnem kell az apróságokra, miközben muszáj súlyoznom, tudnom kell, merre segítsem, mégiscsak az ő angyala vagyok, fő tevékenységként vele kell foglalkoznom, rá kell vigyáznom, bár ez az egész inkább már csak múlt időben igaz. Mielőtt betelepedtem az agancsos házba, látom, most is mereven nézed, bementem a kocsmába, lenn, ahol kezdődik az út, ahol véget ér a falu, emlékszel, arról jöttél. Néztem az embereket, ketten voltak a kocsmároson kívül, részegek, azt mondta az egyik, az ágrólszakadtabb:
– Akkor csináltál csak egy nagy szart. Jobb lett vóna inkább vegyél egy motrot. Azt mondta a másik, a szebb ruhás:
– Figyejjé, most ezt neked elmondom, mer te okos vagy. Van nekem egy lányom. Ottan van három gyerek. Most ha én azt nem, most úgy mondom, ponzo− rálnám, érted, nem lenne ott semmi se. Ennek meg mityubityi kell. Most gondold el.
Bólogattak. Bólogatott a kocsmáros is. A szebb ruhás vásárolt a lányának egy húszéves autót, ezt meséli azóta mindenkinek. Akinek elmondja, azzal összebólogat. Nem tudom, én úgy elszomorodtam, pedig a magamfajtának ezt nem szabad. Alkalmatlan vagyok, ebből is nyilvánvaló. Közben milyen sötét lett. Még mindig nem mozdul semmi, a szél elaludt, ne félj, nincs baj, nem készülő− dik semmi rossz. M
indjárt elmondom, mit csináltál vele, vagy mit küldött rá az angyalod, nem tudom, csak előtte egy álomfélét szeretnék elmesélni, hátha te érted, neked mégiscsak vannak szüleid. Gyereked is lesz majd, remélem. Mondom, mit láttam, álomféle, olyan ez, mint amikor ti álmodtok. Az emberem éppen félálomban volt, egyedül élt akkor már, egyedül ébredt, a mondat járt a fejében, amelyet álmodott: „Ribancnak érzem magam, mert megbetegszenek tőlem a reggelre a nők” Nem értette. Ribanc− nak, hogyhogy, ő férfi, és egyébként is, milyen nők? Valakinek a nevében álmodta a mondatot? Tűnődött rajta, értetlenkedett, én is meg akartam fejteni, csak közben jött a látomásom. Pedig az őrzött személy félálmaira mindig figyelni kell, tanítják nekünk, az az egyik legveszélyesebb időszak, a félálom, de most meg kellett osztani a koncentrációmat.
Emberálmot láttam. Nehéz lesz elmondani. Megpróbálom, figyelj. Az álmom első felében tízéves kislány voltam. Teljesen lánnyá váltam, nem volt idegen érzés, mi bele tudunk helyezkedni abba, akibe kell. Már tisztában voltam azzal, mi történt négy évvel korábban. Nemrég tudtam csak meg, addig azt mondták, Apuka elment messzire, elutazott, nem tudom már, dolgozni, vagy miért, a lényeg az volt, hogy majd visszajön egyszer. Ahogy az évek teltek, egyre kevesebb szó esett róla, egy ideje szinte már semennyi. De pár hete, mondom, tízéves vagyok az álomban, a szomszéd gyerek, aki idősebb nálam két évvel, agresszív kis patkány, bár ilyet álomszereplőről sem mondok szívesen, kis mosollyal a szája szegletében elmesélte, amit aztán anyám sem tagadott tovább. Hatéves koromban apám hazajött a munkájából. Megvacsoráztunk, feldobott hangulatban játszott velem. Apukának hívtam őt. Anyut Anyunak, de Aput Apukának. Mi hárman nagyon szerettük egymást. Pontosan éreztem, átéltem, mennyire tudja egy kislány szeretni az apját. Tökéletes teljessé− gében éreztem hatéves önmagam érzését, hogy a szívem szakad meg, úgy szeretem, hogy sírni volna jó, annyira. Másnap, amikor felébredtem, most a hatéves koromat mondom, Anyu ideges volt, mindenki kapkodott, riadt tekinteteket láttam a ház lakóinak szemében, mintha mindenki került volna engem, Anyu pedig azt mondta, Apuka elment. És most megtudtam, tízévesen, hogy mi történt akkor igazából. Lefeküdtek ők is, Apuka előtte megpuszilt, már aludtam, aztán bebújt Anyu mellé az ágyba, mosolygott, mielőtt elaludt. Aztán hajnalban felkelt, felvette a papucsát szépen, anyám hallotta, azt hitte, a fürdőszobába megy. De ő kiment az ajtón, a gangra, a függőfolyosóra, a papucsait gondosan egymás mellé helyezte, pizsamában felállt a korlátra, és kiugrott a harmadik emeletről. Ezt tudtam meg most, tízévesen. Anyu elmesélt mindent részletesen. Volt ott valami szerelem.
Nem tudom, veletek hogy van ez, létezik−e olyan, ami velem történt, van−e az álomban időmúlás. Mert az enyém úgy folytatódott, hogy tizenkét éves lettem. Anyám lefektetett, betakart, megpuszilt. Akkor már egy másik férfivel élt, hárman laktunk együtt. Azt hiszem, szerettem őt is valamennyire. Nem tudtam elaludni. Egyszer csak meghallottam, hogy motoz valaki az előszobában. Nem féltem, nem is izgultam, kimentem. Apuka állt az ajtóban, csak nézett és mosolygott rám. Nem ijedtem meg, nem tudom, ez túl emberi vonás, vagy csak az álom miatt, úgy tudom, abban minden képtelenség elfogadható. Szóval ott állt, és én azt gondoltam, mégiscsak elutazott, nem volt igaz ez a szörnyűség, a borzasztó történet. Sokáig állt, gyönyörködött bennem, nem szólt, csak mosolygott. Aztán csendben, majdnem suttogva azt mondta:
– Hagyjuk aludni őket. Gyere velem. Kiléptünk az ajtón, nem tudom, ruhában voltam vagy pizsamában, csak mentünk, fogtam a kezét, csimpaszkodtam bele, szinte lógtam a karján, boldog voltam, ő is, sétáltunk az utcán, nem emlékszem, éjszaka volt−e, arra sem, mit mesélt, csak az érzésre, hogy milyen jó. Azt kívántam, maradjon így minden. Egyszer csak valami tó partjára értünk, és ő azt mondta, csónakázzunk. Volt ott egy csónak, igen, mégiscsak sötét volt, éjszaka, besegített, beszállt ő is, fogta a lapátokat, és erős csapásokkal, mégis csendesen hasítva a vizet, beevezett velem a tó közepére. Kicsit akkor már kezdtem fázni, de tele volt csillaggal az ég, és én nem adtam volna semmiért oda ezeket a pillanatokat. Aztán váratlanul abbahagyta az evezést, letette a lapátokat, felállt a csónakban. Néztem, mit csinál, nem értettem, csak mosolygott és felemelte a kezét. Tett egy hívó mozdulatot.
– Gyere velem, megmutatom az én világomat – mondta, és lassan kilépett a csónakból. Dermedten néztem. Utána akartam kapni, de elkéstem, viszont nem süllyedt el, a víz akkor már mocsár volt. Nagyon lassan kezdett merülni. Kiáltani akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Fokozatosan süllyedt, miközben mosolygott, hívott a kezével, és azt ismételgette szelíden, hogy menjek vele, megmutatja az ő világát. Nem tudtam, mit csináljak, rettegtem, láttam, ahogy tűnik el menthetetlenül a szemem előtt, borzalmas érzés, egy örökkévalóságig tartott, nyilvánvaló volt, hogy nem segíthetek. Mielőtt elvesztettem, még mondott valamit.
– Kardvirágot vegyünk anya sírjára. Nem tudom, mennyi idő után tértem magamhoz, felkaptam a lapátokat, evezni kezdtem, a mocsár köz− ben megint víz lett, őrületesen kapkodtam, aztán kiértem a partra, kiugrottam a csónakból. Erdő kezdődött ott, ahol földet értem, és én rohanni kezdtem, bele a sűrű feketeségbe, a sötétbe, ágak, gallyak, égig érő fák fekete rettenetébe.
Ennyi volt. Felébredtem, vagy hogy mondjam ezt, ő még ismételgette a ribancos mondatát. Nem találtam magyarázatot sem arra, sem az én álmomra. De megéreztem, hogy lanyhul a koncentrációm, elkalandozik a figyelmem, nem fogok tudni tovább vigyázni rá, ráadásul ő sem könnyíti meg a helyzetemet. Addigra már elfáradtam.
Vészhelyzet esetén nekünk nagyon erősen kell az emberünk mellett állnunk. És én akkor már sejtettem, hogy nem tudom ellátni tovább a védelmét. Majd jelenteni fogom, nekünk ilyenkor jelenteni kell a problémát, hátha más tud segíteni. Kérdés, milyen döntés születik, ebbe nem vonnak be. Minden trükköt be kell vetni, ha baj van, a figyelem elterelése a legalapvetőbb, de vannak más praktikák is. A szerelem a legnehezebb ügy. Többnyire három hónap a kilábalás, ez a tapasztalatom. Szép feladat ezen átsegíteni a pácienst, szoktam beszélgetni erről a kollegákkal, mindenki büszke, ha sikerül. Az én kudarcom a magam számára ekkor már nyilvánvaló volt. Dühös voltam, rá is, de elsősorban magamra. És a legrosszabb még csak azután következett. Nem tudom, talán nem is tudsz róla. Talán igen, akkor nem látomás volt. Ha tényleg ott voltál, emlékszel rá. Ha nem, elmesélem, mi történt a szakításotokat követő negyvenkettedik napon. Amit te érzel, azt én nem, de amit ő, arról tudok. Csak azt vagyok képes megosztani veled, amit átélt.
Egressy Zoltán: Most érsz mellé - Történetek esernyő nélkül, 208 oldal, Kalligram kiadó, 2009
