A hangulat annyira reprezentatív és ünnepélyes a PIM-ben, hogy az már szinte intim. Kertész Imre tavaly novemberi 80. születésnapját Magyarországon nem tudták megünnepelni, az alkotó távolléte, és az ostoba indulatok közelléte ezt egyaránt megakadályozta. Most viszont itt van Kertész, és itt van egy új Kertész-kötet is, a Haldimann-levelek. Eva Haldimann magyar származású Svájcban élő irodalomkritikus 1977-ben értő és méltató recenziót írt a Sorstalanságról a Neue Zürcher Zeitungba. A kritikáról Kertész véletlenül szerez tudomást a Lukács-fürdőben, aztán a szöveg, kalandos körülmények között, akár egy Detektívtörténet, Londonon keresztül jut el a szerzőhöz. Kertész köszönetképpen levelet ír, és mellékeli új könyvét, A nyomkeresőt. Innen indul kettejük története, egy megkapó irodalmi természetű barátság története.
Szöveg : Szegő János, fotók: Valuska Gábor
A Török utcai szuterén cellaperspektívája után, ahol Kertész jóformán megfordulni se tud olyan szűk a helyiség, a kilencvenes években Kertész számára a világ kinyílik, Európa legtöbb helyén megfordul, az utolsó kötetben szereplő levelet pedig a Stockholmba, a Nobel-díj átvételére induló Kertész berlini lakhelyére postázhatja Haldimann. A 62 levélből mindössze kettőt írt Eva Haldimann, ez az egyik. A másik egy gyásztávirat, Kertész első felesége, Vas Albina halála után. Mivel csak a levelezés egyik oldala ismert, nem tudhatjuk, hogy mennyire változtathatja az összképet a másik oldal, mindenesetre ebből a kontextusból a már ismert kertészi erények, a konok (ön)reflexió, a kérlelhetetlen perfekcionizmus, a lebegtetett (ön)irónia köszönnek vissza, sokkal inkább a személy, az individuum zárt integritása, mint a személyes, az individuális magánember nyitottsága. A levelezés során végig megmaradnak a magázódás elegáns-játékos formulájánál, valamint Kertész az Eva és az Éva névalakot felváltva használja.
A bemutatóról bővebben a Literán olvashat.
