200 éve született Arany János. A bicentárium alkalmából megkértünk öt költőt, hogy válasszanak egy-egy verset az életműből, írják meg, szerintük miért aktuális, és próbáljanak meg válaszolni arra a kérdésre, hogy kortárs-e, és ha igen, mitől kortárs Arany. Volt, aki a családi emlékek, és olyan is, aki a műfordítás felől közelített a kérdéshez. Babiczky Tibor, Ferencz Mónika és Halasi Zoltán után ezúttal Kántor Péter válaszol.
A világ
A világ egy kopott szekér,
Haladna, de nem messze ér;
Itt is törik, ott is szakad:
Sose féljünk, hogy elragad.
A világ egy régi mente,
Moly, penész, por összeeette,
Folt sem állja, foldani kár:
Cérna után szakad mindjár’.
A világ egy tói malom,
Néha tenger vize vagyon,
Néha csepp sincs, úgy kiszárad;
amint kéne, sosem járhat.
A világ egy vén muzsikás,
Nem tud ő már kezdeni mást;
Minden hangból húz csak felet,
Minden nap egy nótát feled.
A világ egy rozzant csárda,
Rossz menedék télbe’, nyárba’;
Télbe’ fázol, nyárban ázol:
Mégis benne éjszakázol.
Részeg ember ez a világ:
Ötször, hatszor egy nyomba hág;
Kész ugorni hegyen völgyön
S felbukik a sima földön.
Kevés olyan verse van Aranynak, ami úgy beszélne általános dolgokról, hogy ne kapcsolódna valamilyen konkrétumhoz. Továbbá az is ritkának, szinte példátlannak számít hatalmas életművében, hogy úgy vegye tollára az egész világot, hogy közben a magyar jelent vagy múltat ne is érintse, még áttételesen se. Ez A világ című 1852-ben írt, mindössze huszonnégy soros rövid vers teljesen általános: konkrét esemény, történés nincs benne semmi, és semmilyen kiemelt magyar vonatkozása sincs, még áttételesen se. Mindezek mellett fontos még megemlíteni, hogy a vers tárgya nem személyes. Olyan, mint egy tájleíró vers, amelyben a költő szigorúan a tárgyára, a tájra koncentrál. Leírása pontos, de mindvégig kerüli a túlzottan erős jelzőket, csakúgy, mint az általa bemutatott képekhez fűződő érzelmek kimutatását – ezeknek itt helye nincs. Talán maga a leírás, a felsorolásban rejlő ismétlődő kihívások (most vajon mi következik?), az újabb és újabb meglepetést ígérő és hozó, hétköznapias hasonlatok teszik a verset inkább humorosan szomorkássá, mint komorrá, jóllehet derűre a táj éppen nem szolgáltat okot. De, ha jól megnézzük, tragédiára sem. Végül is a „Rossz menedék” is menedék. Csak hát ez mégsem egy tájleíró vers, vagy ha igen, akkor elég speciális, mivelhogy a választott táj: maga a világ.
A világ, felező nyolcasban. Hat négysoros, párrímes szakasz, minden szakasz egy kifejtett hasonlat.
A felező nyolcasról lehet tudni, hogy a 19. század végéig a magyar költészet egyik leggyakoribb sortípusa, már önmagában is a hagyomány kifejezője. Ezzel szemben a címben szereplő spleen fogalma a romantikához, s kicsit később Baudelaire révén még hangsúlyosabban a tradícióval szembeforduló modernizmushoz köthető. Hogy férnek ezek össze? Összeférhetnek-e egyáltalán?
A spleen legelőször Byron epikus költeményeiben bukkan fel, világfájdalom jelentéssel, ott – a Child Heroldban – kezdi világhódító útját. Megtaláljuk számlálhatatlanul sok 19. századi versben és prózában, jól szemrevételezhető Puskin unatkozó Anyeginjében, végigkíséri (és túléli) a korszakot, egy-egy sápadt folt alakjában kiül még Oblomov kerek arcára is, de karrierje csúcsát Baudelaire Le Spleen de Paris című rövid prózai költeményeiben éri el, 1869-ben. Vajon jogos-e, lehet-e Arannyal kapcsolatban spleent emlegetni? Azt hiszem, lehet, azzal a megszorítással, hogy az ő világfájdalma, rossz kedve, verseiben oly gyakran tetten érhető csüggedtsége nagyon más, mint a Byroné, vagy mint a Baudelaire-é. Nem a csömör, nem az unalom, nem is az életundor elől menekül ő, másképp fáj neki a világ. Azonban minden spleen mélyén valamilyen nagy kiábrándultság van, és ez a kiábrándultság az, ami összeköti Aranyt Baudelaire-rel és az összes többi világfájdalmassal, mind a mai napig. Meglehet, talán ezért is választottam ezt az Arany-verset most, erre az alkalomra.
Közelebbről nézve az adott esetben a kiábrándultság lehetséges okait, a legkézenfekvőbbnek (ha nem is okvetlenül az egyes-egyedülinek) egy évszám említése látszik, a hozzá tartozó eseményekre gondolva. Arany mindössze négy, Baudelaire húsz évvel az 1848-as forradalmak és a magyar szabadságharc után érezte, érezhette úgy, hogy a világ nem váltotta be, és szemmel láthatóan nem is akarja beváltani a hozzá fűzött reményeket: se nem elég jó, se nem elég szép ahhoz, hogy kellő vigaszt nyújtson a különféle fájdalmakért, kudarcokért, veszteségekért, vagy akár magáért az emberi élet rövidségéért. Arany válasza minderre többnyire a rezignáció, és a hol súlyosabb, hol kevésbé súlyos formában jelentkező melankólia volt, melyet csak olykor-olykor – például éppen ebben A világ című versében – szőtt át némi szelíd irónia. Baudelaire a maga részéről az örök részegséget, a szexet, a gyönyörök, a bűn különféle formáit javallotta megoldásként, halálosan komolyan, s ugyanakkor nem kevésbé gúnyosan is. Biztos, hogy hitt a művészet, az írás óvó erejében, akárcsak Arany, de hogy tökéletes védelem nincs, azt mindketten tudták.
„Egy vén szoba vagyok, hol minden rózsa fonnyad” – írta Baudelaire Spleen című versében. (Babits Mihály fordítása). „A világ egy régi mente,/ Moly, penész, por összeette” – írta Arany. Persze nem mindegy, hogy az egyik saját magáról írja, amit ír, a másik pedig, kellő távolságot tartva, a világról. No, és Arany tárgyi világa hangsúlyozottan vidékies (miként Nagykőrös is, ahol a verset írta, messze van Párizstól), míg Baudelaire-é magától értetődően városi, sőt nagyvárosi. De amikor Arany azt írja: „A világ egy vén muzsikás,/ Nem tud ő már kezdeni mást”, akkor ez a távolságtartás közte és a világ között úgy összezsugorodik, hogy feltételezhetően már pusztán csak formai. Eszünkbe juthat a jóval későbbi „Tamburás öreg úr” című verse is, ami úgy portré, hogy egyben tekinthető akár önportrénak is. Arany mindig józan, ebben a versében is az, de azért sose lehetünk benne száz százalékig biztosak, hogy nem gondolt-e saját magára is egy kicsit, amikor ezt írta: „Részeg ember ez a világ:/ Ötször, hatszor egy nyomba hág;/ Kész ugorni hegyen völgyön/ S felbukik a sima földön.”
