Halasi Zoltán: Gyász, angyallal

Halasi Zoltán: Gyász, angyallal

Rostás Eni | 2017. november 30. |

aranykor_alaplogo.png

200 éve született Arany János. A bicentárium alkalmából megkértünk öt költőt, hogy válasszanak egy-egy verset az életműből, írják meg, szerintük miért aktuális, és próbáljanak meg válaszolni arra a kérdésre, hogy kortárs-e, és ha igen, mitől kortárs Arany. Volt, aki a családi emlékek, és olyan is, aki a műfordítás felől közelített a kérdéshez. Babiczky Tibor és Ferencz Mónika után Halasi Zoltán válaszát olvashatjátok.

Emlények

I.

Ki nékem álmaimban
Gyakorta megjelensz,
Korán elhunyt barátom,
Van-é jel síri fádon,
Mutatni, hol pihensz?

Oh! mert hiába költ már
A hír nekem mesét,
Hogy még tán eljövendesz:
Tudom én, mit jelent ez
Ellenmondó beszéd.

Igen, a hír halálod
Kimondani haboz,
S hogy a nehéz követség
Nagyon zokon ne essék,
Szavában ingadoz.

Majd elragadja tőlem
A már adott reményt;
Majd, amidőn elillant,
Távolról visszacsillant
Még egy csalóka fényt.

Hány bús alakban látom
Éjente képedet!
Sírból megannyi árnyak...
S kik onnan visszajárnak,
Nem hoznak életet.

II.

Behantozatlan áll
Hamvai fölött a hely.
Hol, merre nyugszik ő,
Nem mondja semmi kő,
Nem mondja semmi jel.

S hazám leányi közt
Nincs egy Antigoné,
Ki sírját fölkeresve,
Hantot föléje nyesve,
Virággal hintené!

(1851-ből.)

III.

De nyugszik immár csendes rög alatt,
Nem bántja többé az „Egy gondolat”.

Mely annyit érze, hamvad a kebel,
Nyugalmát semmi nem zavarja fel.

A lázas álom, a szent hevülés,
Ama fél jóslat... vagy fél őrülés,

Mely a jelenre hág, azon tipor
S jövőbe néz - most egy maréknyi por.

De jól van így. Ő nem közénk való -
S ez, ami fáj, ez a vigasztaló.

A könny nem éget már, csupán ragyog;
Nem törlöm még le, de higgadt vagyok.

Gyakran, ha az ég behunyta már szemét,
Gyakran érzem lobogni szellemét.

Szobámba leng az a nyilt ablakon,
Meg-megsimítja forró homlokom.

Hallom suhogni könnyü lépteit
És önfeledve ajkam szól: te itt?...

S döbbenve ismerek fel rajzomon
Egy-egy vonást, mit szellemujja von.

„Övé! kiáltom, itt, ez itt övé:
A szín erős, nem illik együvé.”

És áldom azt a láthatlan kezet...
Múlass velem soká, szelid emlékezet!

(1851-1855)

Nem éppen aktuális vers. Vert szabadságharc, elvesztett barát. Hol vagyunk mi ettől? Mi aktualitás lehet egy epitáfium-kísérletben, amely nem talál magának sírkövet, amire rávéshető volna? Így aztán marad a dolgozószobai triptichon arról, hogy a gyászmunka nem végezhető el. Ez a Bach-korszak, a represszió, a depresszió kora.

Már a cím is menthetetlenül avitt. Ráadásul a nyelvújításkori emlény szóban ott az „ömleny”. Brrr! Emlékkönyv-líra. Szinte minden kelléke közhely: van benne „elhunyt”, „síri fa”, „csalóka fény”, van „csendes rög”, „szent hevülés”, „forró homlok”, „láthatlan kéz”. Mi ez a fűzfaság? Mi, ha nem elrettentő példa?

Igen ám, de. Mozart talán nem közhelyes? És Schumann Gyermekjelenetekje az Álmodozással az élen? Utóbbi szinte kortárs darab, 1838-as keltezésű. És szintén ciklus, bár jóval hosszabb, mint az Emlények. Itt is, ott is kisformák, rövid, lírai szerkezetek. Bensőségesség, naivitás, visszafogott pátosz. A párhuzam ezzel véget is ér. Mert Schumann témái a Szegény kisgyermek panaszaival érintkeznek, nem Aranyéval. Kosztolányi formája viszont már szecessziós, szemben a biedermeieresen induló Arany-verssel. Biedermeier? Még ez is? Vitrinbe való nipplíra?

Csakhogy. Nincs az a Bach-kori vagy bármikori magyar vitrin, amibe a vers megszólítottja beleférne. A vers megszólítottja az első két „emlény” születésekor ég és föld között lebeg, nincs nyughelye, hacsak a segesvári tömegsír nem az. Mindenfélét rebesgetnek róla. Hogy bujdosik, hogy itt látták, hogy ott látták. Arany ambivalens: Szendrey Júliát megrója, amiért túl „korán” megy férjhez, holott maga is már csak visszatérő léleknek láttatja költőtársát ekkori verseiben. Név nélkül utal rá mindig, mint a hozzá legközelebb állóra.

Az első „emlény” (emléktárgy, szuvenír) sztereotip módon, de sallangmentesen jeleníti meg ezt a közvetlen viszonyt, abban is a gyötrelmes bizonytalanságot: mert mi van, ha Petőfi mégis él. Élőhöz nem írhatunk gyászverset, élőtől nem búcsúzhatunk! Gondoljuk meg: Petőfit – noha szellemével akkor már kapcsolatba léptek a spiritiszták – nem lehetett, mert nem volt kit eltemetni! Az ötsoros strófák harmadik-negyedik párrímes sora ezt a kétes helyzetet érzékelteti a tempó lassításával.

Ugyanilyen formában íródik a második rész („Behantozatlan áll”), igaz, itt a közéleti költő szól, Antigoné példáját emlegetve: ennek a tíz sornak a jeltelen sírokat gyártó Kádár-korban nőtt meg a jelentéshorizontja. Iskolás koromban többször szavaltam a verset, akkoriban fogalmam sem volt róla, miért adta a kezembe épp ezt a magyartanárnőm. Lehetett rá oka.

A harmadik rész mintha nekrológnak indulna: epigrammaszerű kétsorosai, retorikus karakterrajza a lángelméről erre vall, a hatodik szakasz vége pedig mintha zárlat volna, a gyászmunka véget érte. De aztán ismét személyesbe fordul át a vers, a jelenés mintegy a szerző kezét fogja alkotás közben („Ez itt övé: a szín erős.”). Petőfi súg és vezet: mint Rembrandt rézkarcain az angyal.

Olvass minket e-mailben is!

  • Személyes ajánló a legérdekesebb tartalmainkról!
  • Extra tartalom csak feliratkozóknak!
  • Így biztosan nem maradsz le a legfrissebb könyves hírekről!
  • Nem spammelünk, heti 1-2 levelet küldünk.

Könyves Magazin Hírlevél

ADVENT
...
Könyves Advent

8 szakácskönyv karácsonyra, hogy az ünnepek után se legyen szerény a konyha

Harry Potter-fogások, koreai konyha vagy éppen a klasszikus erdélyi ízek. Csak legyen időtök mindent megfőzni!

...
Hírek

Netflixen lesz látható az Igazából szerelem rendezőjének új karácsonyi filmje

Richard Curtis egy korábbi, karácsonyi írását dolgozza fel egy animációs film, ami a Netflixen lesz látható. Az Igazából szerelem rendezője beszélt a projektről, és kiderült miért olyan fontosak a rossz karácsonyok.

...
Szórakozás

Ed Sheerannel koronázza meg új karácsonyi filmjét az Igazából szerelem rendezője

A That Christmas lesz az a film, amiről idén karácsonykor mindenki beszélni fog?