200 éve született Arany János. A bicentárium alkalmából megkértünk öt költőt (Babiczky Tibor, Ferencz Mónika, Halasi Zoltán, Kántor Péter, Szabó T. Anna), hogy válasszanak egy-egy verset az életműből, írják meg, szerintük miért aktuális, és próbáljanak meg válaszolni arra a kérdésre, hogy kortárs-e, és ha igen, mitől kortárs Arany. Volt, aki a családi emlékek, és olyan is, aki a műfordítás felől közelített a kérdéshez. Elsőként Babiczky Tibor válaszol.
A pápai új köztemető kapuján belépve, ha rögtön balra fordul az ember és elhalad a ravatalozó előtt (szemközt vele a szovjet katonák sírjai kaptak helyet), majd egy jobb kanyart követően átvág a gyereksírok közt, egy tujákkal és elvadult szederindákkal gazdagon benőtt területre ér. Itt találtam tizenhat évesen, az egyik szederbokor tövében egy gondosan nejlonba csomagolt csontvázat. A negyedik csigolyánál szabályosan leválasztva a fej. A koponya hátulján festett számok és betűk. Mint később megtudtam, egy középkorú nő csontváza volt. Valamikor az ötvenes években érhette a halál. Minden egyéb a homályba veszik.
Vajon hol lakhatott? Milyen életet élt? Férje volt? Gyerekei? Milyen könyveket olvasott? Melyik szín állt neki a legjobban? Vajon fázós volt a lába? Ki lehetett ez a nő, akit még a föld sem fogadott be? Miféle álmok kavaroghattak a fejében, miféle vágyak keringtek benne?
Néztem a test maradványait és egy régi kép jutott eszembe. Nagyanyám a meghámozott krumpli ólomtól és földtől maszatos héját újságpapírban összefogva a kert végi szemétdombra dobja. „Ha tartanánk disznót, nem menne pocsékba, kabócám.”
Az Ágnes asszonyról egy ideje ez a kép jut az eszembe. Meg az első találkozás izgalma. Hetedik osztályos voltam, amikor egy napon megszégyenülve mentem haza az iskolából. Nem tudtam egyetlen Arany-balladát sem mondani, amikor felszólítottak. Anyám akkor adott egy kötetet, azóta is mindig ott van a táskámban, alig nagyobb, mint egy cigarettás doboz.
2009. március 17-én, kedden, 17 óra 46 perckor meghalt apai nagyanyám, Sike Mária. Ekkor már hetek óta nem kelt fel az ágyból, alig evett, nem ismert meg senkit. Apámat sem. Legutoljára 2008 karácsonyán találkoztam vele. Alig értettem, mit beszél. Minden szó helyett egy másikat mondott. „Asztal” helyett például „lépcsőt”. De ezt sem következetesen. Hűtlen szavak. Minden erejét összeszedve próbált beszélgetni. Végül elsírta magát. Ránézett apámra, és ezt kérdezte: „Hát te meg ki vagy?” Az első jól formált mondat. A teljes szétesés első jele.
Mennyi nyarat töltöttem abban a templomsárga házban, Gyöngyössolymoson. Az udvar közepén vízzel teli dézsa, langyos a naptól. A nyárikonyha tengerkék kövei. Piros fazekak. A lócán macskák szunyókálnak összegömbölyödve. Égő gyufaszálakat pöckölgetek a csirkék közé. „Add vissza a tüzemet, kabócám!”
Nagyanyám 100-as Sopianae-t szívott. Egész életében bizonygatta, hogy sosem tüdőzi le a cigarettát. „Csak kocadohányos vagyok” – mondogatta. Majd mély sóhajjal leszívott egy slukkot, s lassan, az orrán keresztül engedte ki a füstöt. Amikor a kertben dolgozott, a csikket mindig belenyomta a földbe, a vetemény közé. Kisgyerek voltam még, kérdeztem, mire jó ez. „Fa nő majd belőle, melynek ágairól cigaretták csüngnek.” Attól fogva minden egyes nap kijártam meglocsolni a csikkeket.
Közös nagy álmunk volt – és ezt már idejekorán megbeszéltük –, hogy ha nagyanyám nyerni találna a lottón, elutazunk ketten a Holdra. Esténként, a verandán ülve, sokat tervezgettük ezt az utazást, minden nap és minden nyáron új és újabb részletekkel bővítve a történetet. Én egyedül ahhoz ragaszkodtam, hogy a kulccsal felhúzható zenélő dobozt vigyük magunkkal. Ő nem ragaszkodott semmihez. Nem vettünk tudomást az időről, és az idő félreállt utunkból.
Az idő félreállt az utunkból.
