200 éve született Arany János. A bicentárium alkalmából megkértünk öt költőt, hogy válasszanak egy-egy verset az életműből, írják meg, szerintük miért aktuális, és próbáljanak meg válaszolni arra a kérdésre, hogy kortárs-e, és ha igen, mitől kortárs Arany. Volt, aki a családi emlékek, és olyan is, aki a műfordítás felől közelített a kérdéshez. Babiczky Tibor után Ferencz Mónika válaszol.
Mitől kortárs költő Arany János? Nem tagadom, túlságosan racionálisan állok az ehhez hasonló kérdésekhez, ezért ha teljesen őszintén akarok válaszolni: attól, hogy az éppen aktuális korszakban kezdi meg/végzi a pályafutását vagy esetleg túl közeli hatása van az adott korszakra. Nem tagadom, lehet találni tematikákat, nyelvhasználatbeli egyezőségeket, amik talán viszonyítási pontot jelenthetnének, de ha csak végigtekintünk a mindenkori irodalmunkon, láthatjuk, hogy az irányzatok, a formák, a témák folyamatosan keverednek, visszatérnek, megújulnak, akár egyetlen időszakon belül is. Sokkal könnyebb lenne persze a helyzet, ha minden századot vagy akár félszázadot egyértelműen feloszthatnánk különböző izmusok és meghatározó gondolati egységek szerint is. A valóság azonban az, hogy a különbség egy 19. vagy 20. századi, vagy akár egy magyar és egy francia, amerikai vagy svéd szerző között legtöbbször csupán annyi, hogy milyen irodalmi benyomások érték őket pályájuk során.
Van viszont egy sokadik szempont, ami túlnő a racionalitáson, mégpedig, hogy Arany Jánosnak lenne-e helye itt, a 21. században, tudna-e érvényesülni ma az olcsó söröket megtartó kocsmapultok és üres nézőterű felolvasóestek között vándorolva. Ez viszont nem vezethető le egyetlen versével, csak az egész életpályájával és egész lényével, aminek tulajdonságai a mindenkori irodalmi szcéna legjobbjainak sajátja; mint a kísérletezőkedv, játékosság, nyelvi bravúr és a nyughatatlan kíváncsiság. Erről árulkodnak manapság is sokat emlegetett nyelvújító megoldásai, és fordításai, nyitottsága a világirodalmi klasszikusok (Shakespeare, Arisztophanész) és kortársak (Burns, Byron) iránt.
Arany olvasását nem lehet kikerülni. Hatása ott van a nyugatosok szövegeiben, akik újra elővették verseit és megteremtették, továbbvitték a hagyományát, és ezáltal egyszerűen végérvényesen bekeverték őt az irodalmi véráramba. Ennek következményeként a hatásától egyetlen kortárs alkotó sem tudna szabadulni, még ha nagyon akarna is. Itt van bennünk, visszük tovább, így tettek azok is akik - ahogy Ágh István fogalmaz Arannyal kapcsolatban - a „hangsúlyos” és az „időmértékes” verselést hozzá hasonlóan egyszerre akarták megcsinálni. Ez látszik abból is, ahogy folyamatosan próbálunk újszerűek lenni, mégis hagyományosak maradni, csakúgy, mint Arany, aki formai és nyelvi megoldásaival mindvégig feszegette költészetünk határait. De hogyha mindezt nem lennénk képesek belátni, akkor is fel kell ismernünk hatását, hiszen kevés az az ember, akinek magyar az anyanyelve, és ne tudna álmából felkelve is előhúzni egy Arany-sort az emlékezetéből - még ha lehet, nincs is tisztában azzal, hogy ki a szerző - vagy aki Shakespeare legismertebb sorait ne Arany Jánoson keresztül ismerné.
Ha egy dolgot mondhatnék csak, azt mondanám, ne nevezzük ki Arany Jánost kortárs költőnek, ha az az esetleges meg nem értettséget is maga után vonja, vagy ne adj isten a kevés olvasószámot, az örök szorongást, hogy megéri-e. Ki is akar manapság kortárs költő lenni, ha lehetne helyette mérce az átlagolvasók számára, ami az elvárásukat megalapozza a kortársak felé? Arany János inkább legyen az örök költő és irodalmi reformista, kalandor, akit olyan tehetségek visznek tovább írásaikban, mint Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Juhász Ferenc, Nemes Nagy Ágnes, Orbán Ottó, Petri György vagy akár Szabó Magda. Arany János legyen az, akitől elindulni kell, és nem az, akihez meg kell próbálni időben megérkezni.
