„A kiállítás megidézi Juhász Ferenc Mandula utcai otthonát – szobáját ugyanis befotózták, és a kinagyított képeknek köszönhetően tényleg olyan érzése lehet az embernek, mintha a költő könyvespolcai vagy íróasztala mellett lépkedne. A hatást a faragott tulipános láda, vagy kedvenc karosszéke teszi teljessé, és persze az a megszámlálhatatlan fotó, amely feleségével, lányaival és pályatársaival ábrázolja a költőt, akinek a szemében megismételhetetlen tűz lobogott” – írtuk néhány napja a Juhász Ferenc költői világa előtt tisztelgő Élő búcsú című kiállításról. A költő lányát arra kértük, hogy a kiállított tárgyak segítségével elevenítse fel személyes emlékeit és élményeit. Juhász Anna írása.
A kiállításon olyan képeket, tárgyakat, kéziratokat, bútorokat láthat a közönség, ami Édesapámnak az élete volt. Az életet jelentette. Nekünk pedig az otthont. Nem tudtam, amikor elkészülünk, milyen hatással lesz rám ez a kiállítás, ez a rendhagyó búcsú. Most, itt állva a Kieselbach Galéria termeiben, azt mondhatom, otthonos, meleg. Méltó. Édesapám, akinek olyan fontos volt a kép, a képzőművészet, hazatalált a Galériában. Öt tárgyat kiemelek, ami nekem különösen fontos:
A régi, ihletadó fotel a „mama” kendőjével
Fotó: Valuska Gábor
Édesapám költőként otthon dolgozott, így az otthon is egyfajta rendezett, precíz munkahely volt számára. 1991-ig hetente háromszor bejárt az Új Írás szerkesztőségébe, de azt követően napjait a Mandula utcai lakásban töltötte. A dolgozószobában lévő munkaszéke mellett egy fotele volt, a lakás legfontosabb helyén, a konyha melletti ebédlő nagy, zöld cserépkályhája mellett. Itt sokat ült, töprengett, miután teát vagy kávét főzött, miután felvágta a fát a pincében, s ezzel befűtötte a kályhát. Itt várt bennünket iskola után és itt várta mamát a munkából hazajőve. Ha fázott, a fotelre tett zöld kendőt tekerte a dereka köré, ez Édesanyjáé, a „mamáé” volt, akit nagyon szeretett, és aki többször megihlette.
Csernus Tibor : Juhász Ferenc (1954)
Csernus Tibor Édesapám padtársa volt a Márvány utcai elemiben, és egész életében az egyik legjobb barátja volt. Emlékszem, mikor alakjával a versekben találkoztam, majd arra is, amikor Párizsban felkerestük otthonában. Csernus Tibor festőművész Bernáth Aurél tanítványa volt a Főiskolán, ő volt a legkedvesebb tanítvány, mintha a fia lenne.
A festő a ’60-as években hagyta el Magyarországot, ezt a képet 1954-ben még Magyarországon készítette, s a folyamatot Édesapám versben is rögzítette:
„A tékozló országot írtam (1954), mikor Tibor a portrémat festette. Írtam délelőtt-délig. Aztán elmentem hozzájuk a Ménesi útra (akkor már nem Nagyboldogasszony út!), s ott egy kis szuterén-szobában csinálta Tibor a képet. Volt egy ezüstszínű kordbársony ruhám. Abban ültem előtte. A kép állandóan változott. A színek, a háttér, a kanapé görbe fa bajsza, amire támaszkodtam félig-hanyatt ültömben. Mennyi ideig készült? Nem tudom. Nem is tudom. Egy nap (írás után) újra oda mentem. A kép már kész volt. Csernus az egészet átfestette! Ó, az a Műterem, mint színes, varázslatos mesékből szőtt (nem épült!) palota!”
Ferenczy Béni: Tűzliliom az éjszakában (1960)
„Ferenczy Béni, szent, tiszta nagy barátom volt, akinek finom szigorúsága és halhatatlan derűje oly sok erőt sugárzott rám.” Ferenczy Béni Édesapám egyik legjobb barátja volt, de talán nem is ez a legmegfelelőbb szó, inkább: pótapja, atyai barátja volt Ferenczy. Együtt dolgoztak, együtt gondolkodtak számtalan munkán, Ferenczy 1955-ben gyönyörű szobrot készített Juhász Ferencről, együtt élték át 1956-ot. A forradalom alatt, a bezárt lakásban újabb portrét készített költő barátjáról (ez a kép négy évtizednyi keresés után most először látható ezen a kiállításon), s együtt voltak, mikor a szobrász lebénult.
„Ott álltunk Ferenczy Bénivel a Jászai Mari téri bérház negyedik emeleti farácsos üvegajtó-szerű ablakánál s néztük a háborút. Béni ott kapott agyvérzést. Telefonálás közben fémpörgettyűként forogva, a telefonzsinórba tekeredve.”
Ezt a képet, ami egész gyerekkoromban az ágyam felett volt, Édesapám verse (Tűzliliom az éjszakában) alapján Ferenczy Béni már bénultan, bal kézzel festette meg. Benne: barátság, kitartás, hűség, nagyság, emberség.
"Tűzliliom az éjszakában,
én nem hiszek a csalogány szavában,
és nem hiszek a bölcs emberi rosszban,
én nem hiszek az emberi gonoszban,
valami téboly van ebben a nagy nyárban,
tűzliliom az éjszakában”
Hantai Simon: Kereszt
Hantai Simon Édesapám földije volt, mindketten egy Budapest melletti faluban, Bián születtek és ott is nőttek fel. Hantai volt, aki először biztatta írásra Édesapámat, és ő volt, aki bevezette a képzőművészet és a zene világába, akivel filozófiáról beszélgettek. Barátságuk, testvérségük egész életükben kitartott, minden héten telefonon beszéltek, leveleztek. Hantai emigrálása után Édesapám számtalanszor járt Párizsban, majd minket is elvitt. Sosem felejtem el a műteremlakásban tett látogatásainkat, a kertben az énekléseket, Simon meleg tekintetét, és életre biztató szavait. Hantai gyönyörű keresztje amióta az eszemet tudom, a dolgozószobában, az asztal fölött volt. Szemben a kert, ami annyiszor megihlette, az asztalon a fényképeink, s ha felnézett, Hantai keresztje. A kép most először tekinthető meg a nyilvánosság számára.
Nagy László: Juhász Ferenc-portrék
Ikercsillagként emlegették őket, a két nagy költőt: Juhász Ferencet és Nagy Lászlót. Barátságuk évtizedes, a József Attila Népi Kollégiumban ismerkedtek meg, majd társbérlők lettek a Szemlőhegy utcában. Közös élet, közös munka, közös esték, közös gondolkodás. „„Csasztuskákat is írtam Juhásszal, Kormossal, Kuczkával. Verseinket Hantai Simon rézbe karcolta, és illusztrálta. Esküszerűen elhatároztuk: új költészetet teremtünk, nyelvileg is újat.”
A kiállításon bemutatott, eddig sosem látott képeket – festményen és tollrajzon – Nagy László barátját, Juhász Ferencet, ahogy ő hívta: „A varázsló”-t örökítette meg.
