Fotó: Valuska Gábor
„Aki csak ismerte az édesapámat, azt mondta, hogy volt a tekintetében egy megismételhetetlen tűz. Ha belépett egy szobába, akkor nem lehetett másra figyelni. Nagyon intenzív volt a jelenléte.” Juhász Ferenc december 2-án halt meg, szelleme mégis erősen jelen van egykori lakása minden egyes szobájában. Íróasztala érintetlen, a mindennapjaihoz tartozó apró tárgyak, kedvességek, fényképek mind a helyükön. A helyén áll a tulipános láda is, melyet Munkácsy faragott még inaskorában. Fölötte, mellette könyvek, rengeteg. A faltól falig futó könyvespolcok előtt is hegyekben tornyosulnak a kötetek, folyóiratok és a kéziratok. Legalábbis egy része azoknak, melyeket Juhász Ferenc hosszú és irodalomban gazdag élete során összegyűjtött. A kötetek egy része ugyanis már egy galériában vár arra, hogy egy majdani kiállításon a költő szobájának pontos mását rendezzék be vele. A tulipános láda mellett egy Amerigo Tot-kép, amely a napokban került elő a könyvek közül – idézi fel a költő özvegye és múzsája, Kilián Katalin. Otthonukban ő és lánya, Juhász Anna mesélt nekünk a váratlanul előkerülő Juhász-versekről, küszöb alatt becsúsztatott levelekről, művészbarátságokról és a mindennapokat átitató irodalomról.
A dolgozószobába vezető ajtó fölött Csernus Tibor Juhász Ferencről készített portréja lóg. Mellette fotók, megfakult fekete-fehér felvételek a költő fiatal édesanyjáról, édesapjáról, és mindhalálig legjobb barátjáról, Hantai Simonról.
Még több fotóért kattints a képre!
„Nemcsak az olyan igaz szerelem a ritka, mint amilyen anyuéké volt, hanem ez a típusú barátság is. Amikor két ember, aki különböző szülőktől származik, ennyire testvérnek érzi a másikat, ennyire gondoskodik a másikról, tanít és szeret” – meséli Juhász Anna. A költő és a festő is Bián született; Hantai Simon hat évvel volt idősebb Juhász Ferencnél, és amikor Budapestre került, akkor magával vitte fiatal barátját az egyetemre, az operába, bevezette a művészet, az irodalom és a filozófia világába. Az eredetről és a küldetésről című írásában így idézte fel Hantai alakját Juhász Ferenc:
„Ki segített? Ki volt jó hozzám? Testvér és mester, szellemi útjelző és makacs bíztató, a szorongást-elűzni-segítő? Egy főiskolás festő-növendék, egy piros-szakállú fiatal zseni, azóta is feledhetetlen barátom és egyetlen mesterem, Hantai Simon. Szívemben kiöntöttem én már az ő aranyszobrát, de hadd mondjam meg újra: ő az, akinek édes szüleim után mindent köszönhetek.”
A fiatal Juhász Ferenc Hantainak mutatta meg először a verseit is, melyeket azonban később megsemmisített. „Egy egész koffer verset elégetett. De épp most olvastam az egyik prózai írásában, hogy párat közülük megtartott, és nagyon remélem, hogy valahol ezeket meg fogjuk találni” – meséli Juhász Anna. Hogy reménye mennyire nem alaptalan, azt jól mutatja az Anna hét hetes című vers felbukkanása is.
Utóbbit 1981 januárjában vetette papírra Juhász Ferenc, ám a kézirat eltűnt, csak a családi szájhagyomány emlegette fel időről időre. „Amikor kipakoltam azt a dossziét – mutat az egyik szekrény tetejére Juhász Anna –, akkor egyszerűen kiesett ez a vers. A legviccesebb amúgy a papír tetején a javítás: először ugyanis azt írta a címbe, hogy „két hónaposan”, de azt áthúzta, és odaírta: „hét hetesen”, majd azt: „bocsánat! ittam!”.
„Édes Anna, Juhász Anna:
kérlek ne hagyj majd magamra
hogyha hó lesz, hogyha tűz lesz,
ha majd könyörgő idő lesz!
Hiszen én azt nem is bánom
hogy nem fiam vagy, de lányom
s mosolygásod nyálas hamva
szárad bajszomra, s hajamra!” (Anna hét hetes, részlet)
Szerencsére Juhász Ferenc nagyon precíz ember volt, így az évek során felhalmozódó újságokban, folyóiratokban mindig kiemelte, becsillagozta a megjelenéseit, nagyban megkönnyítve ezzel most a keresést. Juhász Anna azt meséli, hogy amíg ebben a légkörben élt, annyira természetes volt neki a közeg, hogy sokáig nem is gondolt bele, kivel él együtt. Néhány éve azonban az egyetemi PhD-tanulmányaihoz már interjúkat készített az édesapjával, leveleket nézett át, kéziratokat archivált. „A mappákból egészen elképesztő dolgok kerültek elő. Apukám mindent megőrzött. Az újságlapok között például ott voltak Nagy László rajzai, amiket hol papírszélre, hol söralátételre rajzolt, majd ráírta: „Ferkónak szeretettel, Lackó, 1947”.”
Kilián Katalin és Juhász Anna
De nemcsak a pályatársak és művészbarátok küldeményeit őrizte meg a költő, ugyanilyen becsben tartotta két lánya leveleit is. „Mi mindennap leveleztünk egymással: amikor hazajöttünk a suliból, ő még dolgozott, és mi becsúsztattunk egy levelet a küszöb alatt. Délután válaszolt nekünk. Folyamatos írásbeliség volt itthon” – meséli Anna, aki soha nem távolodott el az irodalomtól, és jelenleg kulturális esteket szervez többek között a Hadikban, a New York Kávéházban és a Centrálban, Eszter nővére pedig orvos édesanyjuk nyomdokait követve kardiológus lett. A család amúgy örök ihletadó forrása volt Juhász Ferencnek, felesége és lányai alakját számtalan versében megidézte:
„Eszter, Anna ülj le, üljetek a kis-székre, te a tiédre
Anna, te a tiédre Eszter, ne lökdössétek egymást, ne
cibáljátok egymást, combomba ne harapj Anna, Eszter ne
ugrálj, mint egy rózsaszínű szöcske.” (Karácsonyesti mese, részlet)
„Ha dolgozott, a dolgozószoba ajtaja csukva volt, a réseken pedig kiszűrődött a füst, mert apu erős dohányos volt. Az ablakból rálátott a kertre: ott állt a körtefa, ami alatt megtalálta a halott feketerigót. Írás közben a kertet nézte, meg a fotóinkat, a kis személyes tárgyainkat és a mama szerelmes üzeneteit. Az ő léte a szobában és ez a teremtés nagy szentség volt.” Ha Juhász elkészült egy írással, akkor kihozta és felolvasta a családnak. Mindig kézzel írt, élete vége felé kizárólag ceruzával. Gyönyörű kézírása volt, bár ahogy sorról sorra haladt, betűi egyre kisebbek lettek, a végén már alig lehetett elolvasni őket. A kéziratot a felesége később gépbe írta, majd ketten összeolvasták a szöveget.
Anna: Emlékszem, az iskolában mindig olyan büszkén töltöttem ki a leckekönyvemet, hogy a szülő foglalkozása: Juhász Ferenc író-költő-főszerkesztő.
Katalin: Ő magáról mindig csak a költőt írta be.
Anna: Én mind a hármat beírtam kiskoromban. Mindennap ez volt: versek, szövegek, iskola, vendégség, hétvégén kirándulás az irodalomtörténészekkel, a művészbarátokkal. Nekem a papa adta a bázist ahhoz, ami a mai napig foglalkoztat: eljuttatni valami értéket az emberekhez.
Az íróasztalát a mai napig kéziratok borítják. Ha dolgozott, akkor mindennap lepakolta a dossziékat, majd este visszarendezte őket. A mappák mellett ott a márványhamutartója, a kiskutyás cigarettadóznija, melyet még apósától kapott, a tűre hegyezett ceruzák, és a bőrborítású ládika, amely évekig őrizte a családtagok egymásnak küldött üzeneteit. „Amikor betegek voltunk, akkor úgy tudtunk megnyugodni, ha bejöttünk a szobájába. Ott volt egy fotel és belebújtunk. Ennek az egésznek, a teremtésnek, az ő lényének, a cigarettafüstnek, volt egy közös hangulata. Jó volt részese lenni, és jó volt úgy is részese lenni, hogy mi a másik szobában voltunk, és vártuk. Mert volt egy misztériuma annak, hogy mi történik a zárt ajtók mögött. És mindig történt valami.”
A mindenség szerelmese. A Petőfi Irodalmi Múzeum április 11-én, a költészet napján a két korszakos költőt, József Attilát és Juhász Ferencet köszönti. "A költőnek meg kell építenie a maga világegyetemét" - vallotta Juhász Ferenc, így az egész napos eseményen az ő teremtett sorai, versei, képei kerülnek fókuszba. A PIM-ben április 11-én délelőtt az "Írás az ünnep szívére" címmel középiskolásoknak szóló rendhagyó irodalomórát tartanak. Ezen Tarján Tamás irodalomtörténész, Havas Judit előadóművész és Sirokai Mátyás költő segítenek közelebb jutni a juhászi líra megfejtéséhez. Délután "Játszótárs-keresés" címmel - a PIM a "Művész-barátságok" sorozatába bekapcsolódva - a költői életmű és a képzőművészet egymásra hatása, vizualitás és verbalitás összefüggései kerülnek előtérbe. Az eseménysorozatot a "Mondani, halálig" című irodalmi est zárja, melyen olyan barátok, pályatársak, egykori munkatársak emlékeznek Juhász Ferencre, mint Ágh István költő, Csányi Vilmos etológus-író, Kántor Péter költő, Lator László költő, Zalán Tibor költő. Még több információért katt ide!
Juhász Ferenc kívül-belül ismerte az irodalmat. Hosszú évekig az Új Írás főszerkesztője volt. „Mindent olvasott. Főszerkesztőként ez kötelessége volt, sokakat, így például Esterházy Pétert vagy Nádas Pétert is az elsők egyikeként közölte az Új Írásban. Boldog volt, amikor látott egy-egy tehetséget” – meséli róla Kilián Katalin. A fiatal kortárs szerzőket részben lánya, Anna közvetítésével ismerte meg, nagyon kedvelte mások mellett Szálinger, Sirokai, Grecsó, Szabó T. Anna, Dragomán, Bartis írásait. A klasszikusok közül Vörösmartyt vette elő újra és újra, és amikor valaki egyszer megkérdezte tőle, melyik a legszebb regény a világon, azt felelte: Tolsztojtól a Feltámadás.
Még több fotóért kattints a képre!
Juhász Ferenc roppant gazdag irodalmi hagyatékot hagyott hátra. Lánya egészen biztos benne, hogy az életműben vannak még lappangó, eddig kiadatlan versek vagy prózaversek, emellett ott a levelezés – Tamási Áronnal, Pilinszkyvel, Hantai Simonnal, Weöressel, Illyéssel –, mely szintén feldolgozásra vár. Legutóbbi kötete a tavalyi könyvhétre jelent meg A végtelen tükre címmel, melyben nagyjából nyolcvan verspróza olvasható. Kérdés ugyanakkor, hogy mi legyen azoknak a szövegvariánsok sorsa, melyeket életében az alkotó nem jelentetett meg. „Apám nagyon tudatos ember volt; több helyen leírja, hogy tudatosan építette az életművét. Az apámnál egyik könyv következik a másikból, és még ha a témája más is, az életműnek mégis van egy íve. Ha ő egy verset nem akart megjelentetni, akkor számomra kérdés, hogy van-e jogom megmutatni a közönségnek. És van olyan olvasatom, ami szerint igen, hiszen ez hozzátartozik a műveinek az értelmezéséhez” – hangsúlyozza Juhász Anna. A mappák szerinte még sok mindent rejtenek. „Nagyon izgalmas ez az egész. Olyan, mint amikor kapsz egy levelet, de még nem bontod ki. Mert várakozni jó.”
