Joanna Bator Budapesten (Fotó: Paweł Karnowski/Lengyel Intézet)
„Joanna Bator 2011-es Homokhegye a gyökértelen identitásból, fésületlen családi kapcsolatokból, a vasárnapi fasírtszagból, Isaura végtelenített szenvedéseiből, és az utódok által kinevetett vágyakból építkezett. (...) Folytatása, a Homokfelhő a harmadik generáció, a mindennapi kommunizmus utolsó éveiben szocializálódott Dominika sorsán keresztül mesél a világba önként vagy akaratuk ellenére szétszóródott lengyelekről, a halál közeledtét megjósoló fényképekről, és olyan életekről, melyek fő célja a veszteségre való emlékezés volt” – írtuk Joanna Bator regényeiről (a magyarul idén megjelent Homokfelhő akkor a hét könyve is lett nálunk). A Nike-díjas írónő néhány hete Budapestre látogatott, mi a Lengyel Intézetben találkoztunk vele, ahol nem csak a regényeiről beszélgettünk, de mesélt a szülővárosa alatt kavargó fekete vízről, arról, hogy miért kopott ki az életéből a fényképezés, és kiderült az is, hogy hogyan került kapcsolatba Japánnal.
Mindig is egyértelmű volt az ön számára, hogy a Homokhegy és a Homokfelhő családi történeteit női szemszögből, egyfajta női szűrőn keresztül meséli el?
Ezeket a történeteket a saját egzisztenciális tapasztalataimból alakítottam ki. Hagyományosan a családokban régen úgy nézett ki, hogy a férfiak gyakorlatilag nem voltak jelen: gyakran korán meghaltak, vagy eltűntek nyomtalanul. Reggel felkeltek, és azonnal elmentek valahova. Lementek például citromért, és soha többé nem jöttek vissza. Vagy pedig valamelyik sarokban meghúzták magukat csendesen.
Az ön családjában ki volt az, aki történeteket mesélt?
A mama mesélt általában. Még most is vissza tudok emlékezni ezekre a mesékre. Nagyon sokat mesélt például a hercegnőről, aki az Üveghegyen lakott. Ehhez a hercegnőhöz nagyon sok kiváló lovag és herceg igyekezett, de csak a buta Jaseknek sikerült felkapaszkodnia a hercegnőhöz, és az övé lett végül. A mama a mese hatása alá került, és erősen azt képzelte, hogy ő egy hercegnő, aki fönt ül az Üveghegy tetején, és nem kell semmit sem csinálnia. Engem kicsit mindig megijesztett ez a mese, mert rájöttem, hogy a hercegnőnek nincs választási lehetősége, őt választják ki. Ma is erősen él az írói képzeletemben az a lovag, amint felkapja a hercegnőt és elvágtat vele.
Joanna Bator: Homokhegy
Fordította: Hermann Péter, Magvető Könyvkiadó, 2014, 452 oldal, 3392 HUF
Ha már a meséket említette – a regénybeli Walbrzych varázslatos, misztikus hely, de önben milyen kép él a gyerekkorából erről a városról?
A város két szinten helyezkedik el: az egyik maga a város a felszínen, a másik pedig a föld alatt található. Walbrzych bányászváros, rengeteg tárna található a városban, és a város körül. Ezeket a bányákat bezárták, és vízzel árasztották el. Nagyon inspiráló, szörnyű elképzelés számomra, hogy a város alatt olyan alagutak húzódnak, melyekben sötét, fekete víz folyik. Tizenkilenc évesen jöttem el onnan, és soha nem tértem vissza két-három napnál hosszabb időre. A város tehát csak a képzeletemben létezik, az emlékeimben.
És akik jelenleg ott laknak, hogyan fogadták, hogy a város így jelenik meg a regényeiben?
Nagyon érdekes, mert azt gondoltam, nem is lesz miért odautaznom, de az derült ki, hogy az emberek örülnek, hogy a városukról írnak. Walbrzych úgy él a lengyel köztudatban, mint az egyik legcsúnyább, legvisszataszítóbb város, ahová nincs miért elutazni, és az én könyveim egyáltalán nem ingatják meg ezt a képet. Walbrzych-ban sikerült amúgy a legtöbbet eladni a könyveimből, Varsó után természetesen. Két szerzői estem volt Walbrzych-ban, mindkettő nagyon megindító.
Joanna Bator a Fugában (Fotó: Paweł Karnowski/Lengyel Intézet)
A könyvében ábrázolt lakótelep, az ottani mindennapok, helyileg hiába történtek Lengyelországban, magyar olvasóként mégis nagyon ismerősek voltak. A sok különbözőség mellett, mit gondol, létezik egyfajta közös kelet-európai emlékezet?
Vannak közös mikro-narrációk a lakótelepeken. Ezek a hasonlóságok lenyűgözőek számomra, a hasonlóságok Magyarországon, a volt NDK-ban, Horvátországban, azok a hasonlóságok, amelyek a lakótelepek belsejében megmutatkoznak. Állandóan német édességekről álmodoztunk, meg utazásokról. Lenyűgöző volt számomra, hogy a magyar lakótelepeken ott élnek Dominika unokatestvérei. Nagyon szeretek beszélgetni olyan nőkkel, akik a kortársaim a volt szocialista országokban; érdekesek azok a hétköznapi történetek, melyek arról szólnak, hogy hogyan öltözködtünk, miből készítettünk különböző dolgokat… A magyar, német, lengyel lakótelepekről él bennem egy kép, ahogy a nők állnak a balkonon, távolba néznek, és egy másik életről ábrándoznak. A magyar anyák, asszonyok is szerettek volna német férjeket a lányaiknak?
Szerintem igen. (Nevetünk) De alapvetően az is ismerősnek hangzik, amiről az imént beszélt, hiszen Magyarországon is nyugati, például nyugatnémet tárgyakra vágyakoztunk annak idején. De mit gondol, azok a nők, akik ott élnek ma is a lakótelepen, most mire vágynak?
A Homokhegyhez hasonló lakótelepek ma inkább slumok, szegénynegyedek. Vad színekkel és őrült mintákkal festették át a házakat, de ez sem segített rajtuk. A szegények maradtak ott, akik sikertelenek maradtak. A Homokhegy mindig olyan hely volt, ahol az elutazásról ábrándoztak. Most inkább Nagy-Britanniába tartanak, ez lépett a német vágyakozás helyébe, és az emberek arra vágynak, hogy megtalálják a helyüket a brit jóléti rendszerben.
Kapcsolódó cikkek:
A könyvben fontos szerephez jutnak bizonyos tárgyak, Napóleon bilije például, és talán az egyik szereplő mondta azt, hogy ezekkel a tárgyakkal életben lehet tartani történeteket. Érdekelne, hogy az ön életében milyen szerepet töltenek be a tárgyak, van-e esetleg olyan tárgy, amelyhez minden körülmények között ragaszkodik?
Nagyon fontos szerepet játszanak. (Nevet) Amióta csak emlékszem, mindig éheztem-vágytam egyfajta genealógiára, hogy legyen a családnak egy története. Hogy legyen egy udvarház, ahol a nagymama Chopint játszott. Ilyesmi nem volt a családban, senkinek sem volt ilyen udvarháza. A tárgyak megsemmisültek a háborúban, elégtek. A nagypapám, az apám nemzedéke abszolút nem érdeklődött a múlt iránt, csak a jövő volt számukra fontos. Én a tárgyakból, az objektumokból alakítottam ki mikro-narratívákat. Hat évig laktunk egy olyan egykori német házban, melyet a nagyszüleim foglaltak el. Az ágy, a szekrény, minden német tárgy volt. Az evőeszközök. Ezeket a tárgyakat átvették a lengyel lakók, és használták. Persze voltak furcsa tárgyak, melyekkel nem tudtunk mit kezdeni. Az egyik egy üres fotóalbum volt, bőrborítóban, ezüstcsatokkal. Elképzelhető, hogy az a német nő, akinek a tulajdona volt, kiszedte a fényképeket. A másik egy puncsos tál volt – de Lengyelországban, a kommunista rendszerben senki sem ivott puncsot. (Nevet) Ezekkel a tárgyakkal kapcsolatban kezdtem mindenféle történeteket kitalálni. És aztán az a kérdés merült fel bennem, hogy ki ezeknek a tárgyaknak a tulajdonosa? A német nő, mert általában a nők őrzik meg ezeket a tárgyakat, talán negyven éven át nélkülözi ezt az albumot és a puncsos tálat. Vagy talán már megvan a saját élete, és megszabadult ezektől a tárgyaktól, valamint a bennük élő emlékektől. A hatvanas években, amikor elkezdtek épülni a lakótelepek, mindenki új lakásba akart költözni, és az emberek nem akartak ezek között a bútorok között élni.
Érdekes, hogy említette a fotóalbumot, a fényképek ugyanis sokszor jutnak kiemelt szerephez a regényben, az egyik szereplő esetében például megjósolják a halál közeledtét. Ön hogyan viszonyul a fényképekhez, szereti, ha például fotózzák? Őriz régi fényképeket?
Amikor tizenéves voltam, a bolhapiacon vásároltam régi fényképeket, azokat aztán beragasztottam egy albumba. Egymásnak teljesen idegen emberek képeit is. Kezdetben volt egy Smena fényképezőgépem, azzal csináltam képeket, és minden egyes lakást végigfotóztam. Ez akkor szűnt meg, amikor elkezdtem regényeket írni. Elhalt, eltűnt a fényképezés vágya, és most már gyakran előfordul, hogy egy-egy utazásra nem is viszek fényképezőgépet magammal.
Joanna Bator és Bán Zsófia (Fotó: Paweł Karnowski/Lengyel Intézet)
Tudni lehet önről, hogy Japán szakértője, de vissza tud emlékezni arra, hogy mi volt az, ami először megragadta a japán kultúrában?
Véletlenül került az életembe Japán. A doktorim után New Yorkban voltam, és kiderült, hogy az egyetemi pálya nem igazán jó ötlet. Nem tudtam, hogy akkor most mihez kezdjek az életemmel? (Nevet) A kolléganőm hozott egy dokumentumot, hogy nézd csak, milyen remek ösztöndíjakat küldtek a Lengyel Tudományos Akadémiának. Egy éjszaka volt, hogy kitöltsem azt a kérdőívet, és vendégprofesszori címet keressek. Reggel Fedex-szel elküldtem Japánba, eltelt két hónap, és már el is felejtettem az egészet, amikor megjött az értesítés, hogy megkaptam az ösztöndíjat. Két évet töltöttem ott. Emlékszem, az ottani első napomon kaptam egy biciklit, és ezzel a biciklivel egy lebetonozott folyómederben indultam el. Olyan kép tárult elém, ami teljesen idegen volt, soha életemben még olyan idegen dolgot nem láttam. A viaduktok, a sinkanszen. Én bicikliztem, közben meg sírtam. Aztán visszamentem a kis japán lakásomba, és az az érzésem támadt, hogy most kezdődik a legfurcsább, legérdekesebb szakasza az életemnek. Ez volt az egyik ajándék, amit a sorstól kaptam.
Olvastam valahol, hogy Murakami az egyik kedvenc szerzője. Mit szeret a könyveiben?
Az ő regényeiben egyetlen pillanat alatt egy másik életben találjuk magunkat. Megszólal a telefon, és azonnal egy másik világban vagyunk. Szeretem a hőseit, akik olyan fura emberek – vagy éppenséggel nem nagyon illeszkednek abba a rendszerbe, amelyben élnek. Az egyik regényében megjelenik a két hold, és amikor ezt olvassuk, akkor a világ legtermészetesebb dolga, hogy két hold van az égen. És Murakami emberként is az én lelki testvérem, csak fut, és nem nagyon csinál botrányokat. Csak írja a könyveit.
A lengyel nyelvű fordításért köszönet Hermann Péternek!
